A szeretet szavai

Még mindig nem fogom fel, hogy eltelt egy egész év. Annak a kegyetlen éjszakának és az azt követő napnak minden pillanata olyan élesen él bennem, mintha csak tegnap történt volna. Érzem a telefon súlyát a kezemben, ahogy amikor már nem bírtam tovább nézni a szenvedésed, végül felhívtam az állatorvost. A tenyeremben érzem a mancsodat, ahogy lassan megmerevedik, és a bőrömön a bundádat, ahogy a kis tested kihűlt.

Ma olyan erővel törtek rám az egy évvel ezelőtti fekete nap emlékei, hogy elborított a gyötrő bűntudat. Vajon mindent megtettem érted? Biztosan elmentem a falig, és még azon is túl? Annyira fáj, mintha szó szerint összefacsarodna a szívem. Van egy gyönyörű kifejezés a magyar nyelvben az ilyen végtelen szomorúságra: megszakad a szív.  A halállal is társítják, mert bizonyított, hogy a reménytelen gyász valóban szívhalálhoz vezethet.

De én nem fogok belehalni a hiányodba. Egy sokkal nehezebb utat járok: továbbmegyek nélküled. Fél emberként, összetörve. Egy darabot elvesztettem a szívemből azon a napon, és tudom, hogy soha többé nem kapom vissza.

Azt mondják, valami addig él, amíg valaki emlékszik rá. Ha ez igaz, akkor amíg én élek, te is létezni fogsz. Nincs nap, hogy ne jutnál eszembe. Ott vagy az első színes virágban tavasszal, abban, amit mindig a pórázodra tűztem. Ott vagy a naplementében, amikor az ég színe rózsaszínből tűzvörösbe vált, mielőtt végleg lebukik a horizonton,  ahogy minden este együtt csodáltuk 15 éven át.

És ott vagy az új kiskutyámban is, abban, aki a nyakörvedet viseli. Ő is ugyanazzal a gyengéd, végtelen bizalommal hajtja az ölembe a fejét, mint te. Bármennyire izgága, ugyanúgy hagyja, hogy telesírjam a bundáját, ha arra van szükségem, mint ahogy te is mindig hagytad.És ugyanúgy a combomra teszi a mancsát, mint te, amikor mondani akartál valamit.Tudom, hogy te küldted őt, hogy enyhítsd a fájdalmamat.

A halálod után nem tudtam tovább maradni. Már semmi sem tartott vissza, elkezdtem járni a világot, és próbáltam új otthont teremteni magamnak.De attól félek, hogy az a tábla, amit sosem tudtam levenni a hálószobám faláról, az, amelyik azt mondja:
„Az otthon agár nélkül csak egy ház.” valahogy megpecsételte a sorsomat. Azóta csak sodródom egyik „otthonból” a másikba, és nélküled egyszerűen nem találom a helyem.

Talán el kell fogadnom, hogy te voltál az otthonom.
Te, aki végigkísértél egy váláson, az egyedülálló anyaság évein egy kisgyerekkel.
Te, aki végignézted, ahogy felépítem a vállalkozásomat a nulláról.
Te, aki velem jártad végig a négy egyetemet, és velem virrasztottad át a megannyi tanulós éjszakát.
Te, aki az egyetlen vigaszom voltál, amikor sok évre egy szörnyű kapcsolatba rekedtem.
Te, akibe kapaszkodtam, amikor a súlyos autóbalesetem után megtettem az első bizonytalan lépéseket.
Te, aki minden titkom tudója voltál.

Bárcsak el tudnám hinni, hogy egyszer újra találkozunk.
De még ha nem is fogunk, én soha, egyetlen pillanatra sem szűnök meg szeretni téged.

Most, hogy átköltöztem az óceánon, értem meg igazán, hogy a szeretet képes átnyúlni végtelen távolságokon.
Már látom, mely kapcsolataimat fogja lassan felemészteni az idő és a távolság, és melyek azok, amelyek csak még szorosabbá válnak attól a törődésből és gondoskodásból, amit több mint 7000 kilométerről is képesek vagyunk adni egymásnak.

És miattad tudom, hogy létezik olyan szeretet is, ami nemcsak óceánokon, hanem világokon és még a csillagokon is átível.
Olyan furcsa ez. Van szeretet, ami hirtelen kipukkan, mint egy lufi, és egyszer csak értelmetlennek, méltatlannak tűnik, mintha sosem lett volna. És van szeretet, ami örök. Mint az, amit irántad érzek.

Amikor eljöttem Amerikába, nagy sietségben, kapkodásban voltam.Elszórtam a hamvaidat, pedig eredetileg úgy terveztem, hogy egy évvel a halálod után, ezen a napon teszem meg. Még mindig mardos a bűntudat, hogy egy érdemtelen, hamisnak bizonyuló szeretet miatt siettettem magam.De hálás vagyok, hogy a sziluetted velem van mindig, a jobb karomba tetoválva, állandó emlékeztetőként.

Emlékszem, amikor levezettem Debrecenbe egy vizsgára, és pánikban felhívtam valakit: „Jézusom, otthon hagytam Karmát! Be tudnál ugrani megsétáltatni?” És akkor esett le, már a mondat kimondása után, hogy nincs már, akit megsétáltasson. Mindketten csak sírtunk, le kellett húzódnom az autópályán.

Este, amikor hazaértem, még egy órát ültem a kocsiban az utcán a ház előtt. Addigra már nem sírtam, csak meredtem magam elé.
Sokat látni ilyet Budapesten, embereket, akik az autóban ülnek a házuk előtt, és várnak. Régebben mindig figyeltem őket, és azon gondolkodtam: Te szegény… vajon mi a történeted? Neked vajon miért olyan nehéz hazamenni?

Aznap este rájöttem valamire: ezeket az embereket nem feltétlenül kell sajnálni. A ház előtt ülni a kocsiban lehet az öngondoskodás egy formája is – egy pillanat, amikor az ember erőt gyűjt, levegőt vesz, felkészül. Nekem akkor este ahhoz kellett erőt gyűjtenem, hogy 15 év után először menjek haza úgy, hogy nem rohansz boldogan elém.

Ma, a halálod évfordulóján, új barátokkal töltöttem a délutánt a parkban. Egy kis kutyus ráförmedt Eliottra, amiből nagy, zajos jelenet lett, elhangzott egy csomó „OMG, I’m so sorry”, aztán mindketten a saját kutyáinkhoz fordultunk és magyarul szidtuk le őket.
Mennyi volt erre az esély? mosolygott a másik dogmom, Eszter, és csatlakozott hozzánk, órákig beszélgettünk.

A kiskutyájának a fajtája és a neve is ugyanaz, mint a te legjobb barátodé volt otthon. Samu. Amikor ezt meghallottam, percekig nem jutottam szóhoz. Talán őket is te küldted nekem?

Később más barátokkal egy felnőtt játszótérre mentünk volna -ugrálóvárak, vidámság-, de végül lemondtam. Egyszerűen nem éreztem helyénvalónak, hogy ma megpróbáljak önfeledten nevetgélni egy felfújható akadálypályán.

Mindig is gyengének tartottam azokat az embereket, akik nem mernek egyedül lenni a félelmeikkel és a gondolataikkal.
Én nem akarok ilyen ember lenni. Az elmúlt három hétben egyetlen estét sem voltam itthon egyedül. És bár élveztem, teljesen kimerített.

Úgyhogy ma este itt vagyok. Bátor vagyok. Csendben ülök a hiányoddal, és ez borzasztóan fáj. De erős is vagyok, és igen, megyek tovább. Nélküled.

De ha valahogy-úgy, ahogy mindig is tetted-most is megmutatnád az utat, ha megmutatnád, merre menjek…az most a mindent jelentené.

Mindennél jobban szeretlek. Örökre.