Új résszel érkezem most a kreatív írás sorozatban. Ebben a bejegyzésben a nehéz érzésekkel foglalkozunk. A következő mini-novellát azokból az érzésekből táplálkozva írtam, amelyekről a szakítást, válást frissen megélt pácienseim számolnak be.
Az empátia fejleszthető tulajdonság, s bár egy pszichológustól nyílván amúgy sem áll távol az együttérzés, de én folyamatosan gyúrok a tükör neuronjaimra is, hiszen általuk végzem jól a hivatásom!
Novella
Nem tudok szabadulni a gondolattól. Jövök, megyek, dolgozom, mosolygok is talán. Minden ugyanaz, mégis teljesen más. Ha kérdeznek, válaszolok, ha úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, velük játszom én is. Ugyanúgy vezetek, ülök a volánnál, hallgatom a rádiót a reggeli dugóban, dúdolom a kedvenc számomat. Ugyanúgy telik a nap. Hazafelé ugyanabban a boltban veszem a vacsorának valót.
-Négy zsemle lesz?- csicsergi az eladó, fiatal, teltkarcsú lány. Épp annyi idős lehet, mint az Andrea.
-Három. Csak három- mordulok rá, és a visszajárót alaposan átszámolom.
Otthon aztán rám zuhan minden. Amíg a lányok haza nem érnek, ténfergek egyik szobából a másikba. Néha sírok is, de naponta összesen fél-egy órát engedélyezek magamnak. Mire Zsuzsi becsenget, már belengi a lakást a paprikás krumpli illata. Nagyon büszke vagyok magamra, hogy milyen érett és felelősségteljes anya vagyok. A lányok alig észlelnek valamit a változásból. Pedig változás az van, mert mióta Zoltán újra felfedezi magát, Indiában meditál a gurujával, onnan pedig- hiszen érted, Kata, ugye- nem lehet gyerektartást fizetni.
Zsuzsi segít megteríteni, közben lelkesen meséli, e-mailt kapott ma az apjától, képet is küldött. Rajta van az Andrea is, képzeljem, száriban, piros száriban, és a két szeme közé barna pöttyöt festett. Mosolygok, kicsit csípi a szememet a vöröshagyma, megtörlöm a konyharuha sarkával.
Estére átváltozom.
Míg a lányok békésen alszanak, én egyre türelmetlenebbül rángatom a számítógép billentyűzetét. Nem vagyok büszke rá, de valahogy akkor nem érdekel, mint egy megszállott, gondolkodom, agyalok, találgatok. Másfél óra is eltelik, mire rájövök a jelszóra. És ott van. Ott van az Andrea, a piros szárijában, a férjem öleli a derekát.
-Te szemét, te szemét sz@jha, – sziszegem, és két kézzel verem a képernyőt. Fáj a tenyerem, fáj az öklöm. Akarom, hogy fájjon, jobban, mint az a kép. Nem tudom, mennyi idő telik el így, lassan oldódik bennema feszülség, és kezdem érezni a kezem, lassan kúszik bele a fájdalom.
Amikor megfordulok, két rémült, összekapaszkodott kislány mered rám. Rettenetesen szégyellem magam. Megnyugtatóan mosolygok, visszaterelem a gyerekeimet az ágyba, mesét olvasok, hátat simítok. Azt hiszem, Anna mélyen alszik, mire megpróbálok kiosonni a szobából, Zsuzsi még felül, utánam szól.
-Anyu, az Andrea tényleg egy sz@jha?
-Nem. Hát persze hogy nem. Egy cseppet sem az, kicsikém.
-Mi az, hogy sz@jha?- ül fel hirtelen a kicsi is, én meg csak állok, pislogok, és nem jönnek a számra a szavak.
Annyira abszurd az egész, ahogy tágra nyílt szemmel, vékony cérna gyermekhangon szajkózzák a sz@jházásomat, hogy végül nem bírom, és nevetni kezdek. Nevetnek ők is, az előbb még kókadt kis testek most ugrálnak az ágyon, és közben hangosan, visítva, ritmusosan ordítják, hogy
“Sz@jha, sz@jha, miiii az hogy sz@jha..”
Beszállok én is az eszement ugrabugrába, kiabálok én is, ahogy a csövön kifér, közben megint könnyektől ázik az arcom. Egy pillanatra átszalad a fejemen, hogy vajon mit szólnak a rendhagyó esti koncertünkhöz a szomszédok, de aztán úgy döntök, nem érdekel. És tényleg nem.
Bejelentkezés online pszichológiai konzultációra ITT
Bántalmazó kapcsolatból való kilábalás- pszichológiai fejlődésregényemet ITT olvashatod el
Támogató közösség és tudásbázis ITT
Leave a Reply