Orvosi PTSD

Néha már nem is maga a betegség az, amitől a legjobban félünk, hanem az, am közvetlen a diagnózis után jön. Az emlékek, a kontrollvesztés érzése, az éjszakák, amikor újra és újra lejátszódik bennünk ugyanaz a vizsgálat, ugyanaz a műtő, ugyanaz az orvos arca, aki talán jót akart , de nem jól csinálta. Mégis megalázó volt. Mégis valami örökre eltört.

Ez az orvosi PTSD -egy kevéssé ismert, de nagyon is létező jelenség. Egyfajta poszttraumás stresszreakció, ami nem háború, nem bántalmazás, hanem orvosi ellátás következtében alakul ki.

Egyre több kutatás igazolja, hogy egyes egészségügyi események-különösen intenzív osztályos kezelések, műtétek, sürgősségi beavatkozások- ugyanolyan mély idegrendszeri válaszokat válthatnak ki, mint más klasszikus traumák. A tünetek között gyakori a hipervigilancia, azaz a túlzott éberség, a flashbackek, az alvászavar, a testi diszreguláció,  és legfőképp a bizalom elvesztése.

Egy 2007-es, mérföldkőnek számító tanulmány (Weinert & Meller) azt találta, hogy intenzív osztályon kezelt betegek négyszer nagyobb eséllyel mutatták a PTSD jeleit fél-egy évvel a kezelés után, mint azok, akiket nem ápoltak az ICU-ban, függetlenül a betegségük súlyosságától.

Mi történik ilyenkor az agyban?

A kutatások szerint az orvosi PTSD nemcsak pszichológiai, hanem biológiai lenyomatot is hagy. A stresszhelyzetben megemelkedett kortizolszint, az alvásmegvonás, a delírium és a félelemreakciók befolyásolják az amygdalát, a hippocampust és a prefrontális kérget , azaz pont azokat az agyi területeket, amelyek a félelem, az emlékek és a megküzdés szabályozásáért felelnek. Ráadásul az ilyen típusú traumák idején a beteg gyakran félig éber, tudatzavaros vagy altatás alatt áll, ami torzítja az emlékképet, és így még inkább nehezíti a feldolgozást.

Az orvosi PTSD nem kizárólag intenzív osztályon alakul ki. Egy másik vizsgálat kimutatta, hogy a PTSD-vel élő betegek 25%-a már a beavatkozás előtt is pozitív PTSS-értékeket mutatott, azaz korábbi egészségügyi élmények, krónikus betegségek, sorozatos kiszolgáltatottság is hozzájárulhat a kialakulásához.

Nem véletlen, hogy a legérintettebb csoportok között vannak:

• krónikus fájdalommal élők (bizony, pl. endometriózis),

• gyermekbetegek,

• szülési traumát átélt nők,

• és azok, akik marginalizált közösség tagjaiként gyakrabban tapasztalják meg az orvosi gaslightingot.

Az orvosi PTSD-nek nincsenek látható lila foltjai. Csak egy ember, aki nem mer visszamenni kontrollra. Egy nő, aki inkább nem vállal gyermeket, mert nem bírna még egy hasonló nőgyógyászati élményt. Egy páciens, aki elfordul, ha orvost lát, mert a teste emlékszik, hogy egyszer ott hagyták benne a félelmet.

És a tudomány is azt mondja: ez nem gyengeség, ez nem hiszti, ez neurobiológia. Az agyunk: a hippocampus, az amygdala, a prefrontális kéreg újra és újra aktiválja a traumát trigger hatására. Ezért dobog a torkodban a szíved, ha kórházat látsz a buszról, vagy a kedvenc orvosi sorozatodat néznéd.

Mégis miért nem beszélünk erről?

Mert az egészségügy a túlélésre van kihegyezve, nem a traumafeldolgozásra. Ha túlélted, az orvosi értelemben siker, és pont. Olyan szintű a teher a rendszeren, hogy nincs idő mosolyra, kedvességre, nincs idő együttérzésre, mert ha te kérdezhetsz még egyet, addig lehet, hogy a másik szobában meghal valaki, és nincs két orvos az osztályon. Sőt. Egy van a két osztályra. Ilyrn köülmények között abban mérik a sikert, hogy élsz-e, nem abban, hogy milyen a  kedved és a mentális egészséged. És nyilván az hogy életben vagy,  tényleg nagyon fontos, de ettől még kimondhatod, ha nem vagy jól. Mert az orvosok sem mindig tudják, hogy egy rosszul kommunikált diagnózis, egy magyarázat nélküli vizsgálat, egy túlságosan erős nyugtató, egy ártatlannak tűnő, de bántó kérdés milyen nyomokat hagyhat, ha a páciens kiszolgáltatottan fekszik egy kórházi ágyon vagy a műtőasztalon. És mert a páciensek sokszor maguk sem tudják, hogy az, amit éreznek,  a visszatérő rémálmok, az elkerülés, a bénító szorongás  nem „hiszti”, hanem valós idegrendszeri reakció. Az  orvosi PTSD még mindig a kutatás peremén van, Pubmeden konkrétan 2 cikket találtam erről, pedig a hozzám érkező krónikus betegek 20%-a, akiknek betegkarrier van a háta mögött,  biztosan érintett a témában.

Mi segíthet?

• Traumainformált ellátás, ahol nemcsak a testet, hanem a tapasztalatot is gyógyítják. Nagyon jó eredményeket érek el medical PTSD-ben érintett pácienseimmel a Somatic Experiencing módszerével.

• Terápia, különösen traumaorientált módszerek

• Krízisintervenció, a traumatikus esemény után mihamarabb

• És talán a legfontosabb: beszélni róla – egymással, szakemberekkel, közösségben

• Társas támasz keresése (pszichológus által vezetett betegcsoport formájában, NEM online fórumon!)

Az Endoblogon ezért írok ezekről. Mert tudjuk, hogy a test nem felejt, de az is tudjuk, hogy a testtel együtt emlékezni és gyógyulni is lehet. Itt nálam az elmúlt 16 évben megszokhattátok, hogy az EndoBlogon nem hallgatunk. Itt kimondhatod, hogy igen, ez megtörtént velem. Igen, gyógyulok, de közben összetörtem. Igen, jogom van újraépíteni a testemmel való bizalmat.

Az orvosi ellátás traumatizálhat, még a jószándékú orvosi ellátás is. Egy türelmetlenebb, szisszegős vénakeresés  egy már agyonszurkált kézen, egy császár, amiközben probléma merült fel, de senki sem nézett a gyermekéért rettegő anyára, csak pattogtak a feje felett az érthetetlen latin szavak, aztán elszaladtak a babával, akiről azt se tudta, él-e hal-e, vagy a műtét utáni első éjszaka, amikor nem tudod, hogy az a vér még normális-e, de hiába nyomod a nővérhívót, nem jön senki, vagy ha jön, csak a szemét forgatja, vagy vetélés után egy áldozathibáztató megjegyzés, és folytathatnám a sort igzaából napestig.  Szóval igen, a traumának van itt tere rendesen. És nem, ettől még nem vagyunk „rossz betegek”. Csak emberek, akiknek van testemlékezete. Akik képesek újraírni a saját történetüket.

Ha segítségre van szükséged, itt találsz hozzám időpontot online egészségpszichológiai konzultációra ITT

 

Az orvosi PTSD egyik legárulkodóbb, és talán legerősebb tünete az elkerülő viselkedés. Vagyis az, hogy a páciens tudatosan vagy tudattalanul kerüli mindazt, ami az adott traumához köthető. Nem megy vissza a kórházba. Nem kér időpontot. Nem válaszol a leletre. Nem néz rá a saját testére.

És ez nem hiszti, nem hanyagság, és nem felelőtlenség. Ez egy védekező mechanizmus, az idegrendszer egy kétségbeesett próbálkozása arra, hogy ne kelljen újra átélnie azt, ami egyszer már összetörte.

De a baj az, hogy a test nem tud várni. És ha valaki éveken át elkerüli a vizsgálatokat, akkor gyakran csak akkor kerül vissza az ellátásba, amikor már nagy a baj.

És akkor újra megtörténik a baj: későn jön, leb@sszák, megbélyegzik, és egy újabb trauma íródik be, újabb megerősítés: „lám, jobb lett volna nem jönni”.

Ez az ördögi kör teszi az orvosi PTSD-t nemcsak lelki, hanem egészségügyi szempontból is veszélyessé. Egy amerikai kutatás szerint az elkerülő viselkedést mutató PTSD-betegek átlagosan 2-3 évvel később fordulnak orvoshoz súlyos tünetekkel, mint azok, akik nem traumatizálódtak az egészségügyi rendszerben.

És sokan közülük már nem preventív ellátásba érkeznek – hanem sürgősségire.Ezért nem lehet többé azt mondani, hogy „ez csak pszichés”. Az orvosi PTSD szó szerint életet veszélyeztet.

Ezért kell újraírni a szabályokat. Hogy ne csak az számítson, mit találnak a CT-n, hanem az is, hogyan jutottál el odáig. Hányszor kellett legyőznöd a saját félelmed. Hányszor csináltál úgy, mintha erős lennél. És hány rossz élményből kellett újra és újra felállnod.

Mert ha az egészségügy valóban gyógyítani akar, akkor először el kell ismernie: lehet, hogy ő maga is sebeket okozott.

Ha segítségre van szükséged, itt találsz hozzám időpontot online egészségpszichológiai konzultációra ITT