Van egy kis ország Európa szívében. Ha meglátogatod, biztosan eláll a lélegzeted a szépségétől. Elveszhetsz a nyüzsgő főváros forgatagában, vagy elbújhatsz a közeli sűrű erdőkben, úszhatsz a leggyönyörűbb természetes tavakban, amelyeket valaha láttál. Az emberek kedvesek, segítőkészek, első pillantásra talán vidámak is, de a legtöbbjük végtelenül kimerült. Inkább beveszik a máshol betiltott fájdalomcsillapítót, hogy betegen is dolgozhassanak, mert ha nem, másnap már nem lesz munkájuk. Napról napra élnek, még ha tanult és szorgalmas emberek is.
A kisvállalkozók rettegve várják az éjfélt, hogy milyen új rendelet jelenik meg a Magyar Közlönyben, amely egyetlen tollvonással semmivé teheti az életüket, az egzisztenciájukat.
Egy kis ország, ahol felnőttem. Ahol él a családom, ahol élnek azok, akiket szeretek. Magyarország. Ha igazán a szemébe néznél egy magyarnak, biztosan lesütné a tekintetét. Az utcán, a metrón vigyáz, nehogy véletlenül találkozzon a pillantásotok, mert már nem bírja elviselni a másik szemében a félelmet és fájdalmat. Mindig ott van. És ha meglátod, felismered benne a sajátodat is, egy könnycseppnyi helyre zsúfolva.
Az átlag magyar ember napról napra él. A vidéki nénik szavazatait fél kiló krumpliért meg lehet venni. És a félelem – ahogyan egy bántalmazó kapcsolatban – fenntartja és erősíti a rendszert, minden egyes nappal tovább mélyítve a szakadékot.
Egy hónapig távol voltam ezúttal. Híreket sem olvastam, hírdiétát tartottam, hogy végre teljesen kikapcsoljak és feltöltődjek. De így is eljutott hozzám néhány információ, ugyanis a folyamatos bombariadók például a fiamat is érintették.
Ma pedig úgy döntöttem, újra felveszem a fonalat az otthoni dolgokkal. Ezek jöttek szembe:
Gina, 35 éves. A fia, Ervin találta meg a holttestét, miután az apja brutálisan meggyilkolta az anyját. A fiú ezután 46 iskolát fenyegetett meg, ez volt az oka a rendszeres bombariadóknak.
Más. Ötödik kerület, január 29. Egy nő, egy feleség , aki rettegésben élt, három gyerekével próbált menekülni, és már hivatalos segítséget is kért, mert a férje többször halálosan megfenyegette. Az ágyát egy cigarettával felgyújtotta. Ő pedig benne égett. A férfi végig a lakásban tartózkodott ezalatt, de őt valami csoda folytán sértetlenül találták meg. Ez a nő, aki most az ágyban rágyújtott, soha életében nem dohányzott, de nyomozás nem indul.
A tűz oka: ágyban dohányzás. Tíz perces vizsgálódás után kijelentették, a haláleset
Magyarországon nincs nyomozás, ha az áldozat nő. Nem számít, mi történik otthon, a zárt ajtók mögött. Ez egy családbarát ország, és a család szent, ez jön szembe elsőként, amikor leszállsz Ferihegyen, ezzel van kitapétázva a reptér, hogy ha esetleg nem lenne egyértelmű, vagy a külső szemlélő számára nem tűnne fel, akkor azért tudjad.
Egy ország, ahol akkor sem vizsgálják ki egy nő halálát, ha minden jel arra mutat, hogy erőszak áldozata lett.
Ahol a rendőrség Facebook kommentekben viccelődik azokkal a kétségbeesett rokonokkal, akik megpróbálják felhívni a figyelmet a tragédiára. Nők napszemüvegben. Nők, akik rendszeresen „leesnek a lépcsőn, attól kék-zöld foltosak. Nők, akiknek túl rövid volt a szoknyájuk, tehát magukra vessenek.
Nők, akik inkább nem szólnak már, mert tudják, hogy úgyis mindegy. Úgysincs segítség, csak nyilvános megaláztatás.
Hány Gina, hány M. kell még? Hány női életet kell még feláldozni, hogy végre ne nézünk félre? Mikor jön el végre az a pont, ahonnan többé nem fogadjuk el a félelmet minden nő természetes örökségeként?
Women-Owned Business, azaz női vállalkozás. Nagy dolog, itt az USA-ban büszkén hirdetik, mintha valami hatalmas eredmény lenne.Én meg csak pislogtam, hogy miért? Miért kell ezt kiírni? Miért nem hallgatják inkább el? Hiszen egy nőnek negyvenszer annyit kell küzdenie, csak hogy feleannyi elismerést kapjon. Nem értem.
És ez benne a legszomorúbb. Hogy hét diplomával, értelmiségi, tanult nőként az első gondolatom mégis az volt: „Ezt ne írd ki, te idióta.” Lehet, hogy bólogatsz, amikor valaki elmagyarázza, hogy miért is szokták ezt Amerikában kihangsúlyozni, bólogatsz serényen, mert megtanultad, hogyan kell viselkedni, hogyan kell jó kislányként szociálisan kompetensnek lenni. De VALÓJÁBAN nem fogod érteni, miért teszi valaki még sebezhetőbbé a saját vállalkozását azzal, hogy világgá kürtöli róla, hogy women-owned.
Ahogy azt sem fogod érteni, ha valaki szépen bánik veled, ha egyenlőként kezel, ha emberszámba vesz. Még évek múlva is várni fogod az első pofont, akár fizikailag, akár lélekben érkezzen majd. Még csak meg sem fogsz lepődni rajta.
Pár nap múlva hazamegyek a kutyáimért.
Hazamegyek. És már a gondolatától is hányingerem van, pedig mennyire szeretem, szerettem ezt az országot.
De felfordul a gyomrom, mert ez van otthon.
És bárhová megyünk, EZELŐL nincs menekvés.
Mert bennünk van. Mélyen belénk ivódott a szocializációnk során, sejtszinten.Hogy másodrendűek vagyunk.
Óriásplakát hirdeti úton, útfélen. hogy szülni és főzni kell, mert ettől vagyunk nők. De mindenekelőtt, a szülés és a főzés mellett, tűrnünk kell. Lehetőleg csendben.
De meddig még? MEDDIG??
Gyere, és tanuld meg, hogyan lehetsz felszabadult, erős, magabiztops nő a szüljfőzzéskussoljál földjén is, akár egy meddpóőséggel fenyegető krónikus állapot mellett is! Foglalj online pszichológiai konzultációt ITT, vagy csatlakozz hasonló tabu témákat feszegető Inner Circle privát WhatsApp csoportomhoz!
Hagyj válaszolni