Te mitől félsz?

Legtöbbünk életében vannak olyan időszakok, amikor úgy érezzük, a félelem megbénít.

Az én életemben két ilyen pillanat volt. Az egyik, amikor a sokadik endometriózis műtétem után a kórházi ágyon feküdtem, fiatalon, a duplán szedett hormonális fogamzásgátlók okozta agyi trombózissal és rádöbbentem, hogy magamra maradtam. Nem lesz több műtét, nem lehet több hormon- akkor mégis mi lesz a megoldás?

A másik ilyen félelemtől bénult helyzetem évekkel később volt. Amikor elfehéredett ujjakkal markoltam a kormányt és teljes erőből nyomtam a féket, de már későn. Tudtam, hogy hibáztam, és az ütközés elkerülhetetlen lesz. Amikor olyan erővel ütött mellkason a légzsák, hogy a szétterjedő égető érzéstől azt éreztem, nem kapok levegőt, megfulladok. Amikor kockásra lassítva láttam, hogy a szélvédő szétrobban, és apró szilánkjai fúródnak bele az arcomba, karomba. Amikor próbáltam megmozdítani az ujjaim, hogy eltöröljem a látásomat elhomályosító meleg piros kis patakot szememből, és rettegve igyekeztem kikémlelni a másik autóra oda, ahol sejtettem.

Az már biztos volt, hogy ha nagyon rossz bőrben is vagyok, ha minden légvétel egy forró késszúrással ér is fel, de élek. Akkor már csak egyetlen kérdés zakatolt a fejemben. Feszülten figyeltem és szuggeráltam, hogy lássak valami mozgást vagy életjelet a másik autóból, amelyik ugyanolyan harmonika volt, mint az enyém. Az a pár másodperc, amíg abban a hitben voltam, hogy talán megöltem valakit, óráknak tűnt, és életem legfélelmetesebb másodpercei voltak.

Mindkét élmény megbénított, mert úgy éreztem, azt veszik el tőlem, ami igazán meghatároz engem, ami én vagyok, az életörömömet, a szabadságomat.

Az endometriózis okozta fájdalmak, az orvosi kezelések kudarc sorozata, a mellékhatásokkal, következményekkel  való folyamatos küzdelem kimerített, néha ágyhoz is kötött, de amikor nem, akkor is csak a minimumon léteztem. Gyakorlatilag vegetáltam, és azt vártam, mikor fog a betegség ismét ellehetetleníteni nyaralást, utazást, programot, munkát, szerelmes együttlétet.

Az autóbaleset után sokáig nem mertem autóba ülni, vezetni pedig pláne. Bár vettem egy autót, de szegény csak dísznek volt, néha nekiduráltam, magam, hogy nem lehetek ekkora lúzer, beleültem, beindítottam a motort… aztán kikapcsoltam, és csak sírtam, és újra éreztem azt a fojtogató érzést a mellkasomban, és láttam a szétrepedő szélvédőt, és hallottam a fékek csikorgását követő éles csattanást.

Mindkét helyzetben úgy éreztem, hogy egy megtépázott, sebzett madár vagyok, aki repülni szeretne, de levágták a szárnyait és még úgy megcsonkítva is kalitkába zárták, biztos ami biztos. Az elsőnél a sajgó, mindig fájó testemet éreztem börtönnek, a másiknál pedig úgy éreztem, a vezetés képessége nélkül rám zárulnak az ajtók, rám dőlnek a falak, és a beszűkült életem lett a börtön, amibe bezártam magamat.

Vissza akartam kapni a szabadságomat.

Hosszú hónapok, évek kitartó próbálkozása után rájöttem, hogy hiába futok ide-oda, orvostól orvosig, műtétről műtétre, trauma terápiáról terápiára, hiába várok segítséget, megoldást, reményt, ezek közül egyik sem az a harc, amit más fog megvívni helyettem.

Amikor a poklok poklán mész keresztül, akkor egyedül mész. Oda senki nem tud veled menni, a te poklodat senki nem tudja végigcsinálni helyetted.

Ha endometriózisod van, a legkínzóbb fájdalmaddal egyedül vagy, s ha van is, aki szeretné, nem tudja helyetted megélni azt.

Ha rettegsz a vezetéstől, senki nem lesz, aki beül melled és innentől fogva öröktől fogja a kezed a váltón. Te vagy abban az ülésben, egyedül.

Számomra ez a két bénítóan félelmetes és magányos élmény végül tudott inspirációul szolgálni, és sok-sok év tanulás és tapasztalás után megtaláltam az erőmet és a szabadságomat, sőt.

Ma már 14 éve praktizálok pszichológusként, több, mint 25000 konzultációs óra tapasztalatával  segítem azokat, akik most élnek át a fentiekhez hasonló nehézségeket.

Akik szeretnének szabadok lenni a testükben, az autójukban, az életükben. A célom az, hogy neked ne kelljen egyedül menned, hogy elmenjek veled egészen addig a pontig, amíg ember elmehet, sőt, egy lépéssel még azon is túl.

Azt szeretném, hogy azon a pár lépésen, ahol tényleg egyedül kell menned, ott legyen veled minden tudásom, minden tapasztalatom, és a megtanult módszerekkel felszerelkezve , magabiztosan tudj menni. Azt szeretném, ha akár a könnyeiden át is, de mosolyogva mennél át a poklodon, mert tudod, hogy a másik oldalán vár a szabad élet, amit élni akarsz.

Fájdalom nélkül, félelem nélkül. Otthon és biztonságban a testedben, az autódban, és a világban, amely körülölel.

Alig várom, hogy téged is lássalak élni! Magadhoz ölelni a kisbabádat. Önfeledten nevetni. Egészségtől, boldogságtól ragyogni.

Alig várom, hogy lássam a videót, amit a párod vesz fel rólad, ahogy az autóban vezetve énekled üvöltve a kedvenc számodat. Alig várom, hogy lássam, milyen csodás helyekre jutsz el!  Alig várom, hogy megmutasd a világnak azt a jövőt, amelyet együtt tudunk teremteni.

Ott tudsz igazán szabad lenni, ahol biztonságban érzed magad.

Árvai Nóra vagyok, klinikai egészségpszichológiai szakpszichológus, tudománykommunikációs szakember, orvosi jövőkutató PhD hallgató, életmódorvos. Szenvedélyem az élethosszig tartó tanulás, a folyamatos fejlődés, nem szűnő kíváncsiság és a tudásom, tapasztalatom átadása azoknak, akiknek szüksége van rá.

Az EndoBlogról talán már 14 éve ismersz.  Tudod, hogy van 6 diplomám, tudod, hogy beszélek nyelveket, tudod, hogy kétnyelvű a családom, hogy rengeteget utazom, láttad már képen a fiam, a kutyáimat, cicáimat. Tudod, hogy közvetlen a stílusom, hogy nemrég orvosi jövőkutatás PhD-be kezdtem, tudod, hogy vegán vagyok és szenvedélyesen szeretem a hivatásom, és hogy van több, mint 1100 EndoBlog babánk.

De azt nem tudtad, hogy néhány éve egy délután nem érkeztem meg a rendelésemre. Az aznapi pácienseimet egy számukra ismeretlen férfi hívta fel és  angolul közölte velük, hogy a pszichológusukat autóbaleset érte, kórházban van, ne induljanak el a rendelőbe. Azt nem tudtad, hogy több, mint két éven keresztül éreztem a mellkasomnak csapódó légzsák ütését minden alkalommal, amikor beültem egy autóba.  Azt nem tudtad, hogy a Dare To Drive ötlete akkor született meg bennem, amikor a módszerem egyik alapgyakorlatát, amivel magamnak segítettem visszaülni a volán mögé, egy véletlen találkozás folytán megtanítottam egy éppen pánikrohamot átélő vadidegennek  Olaszországban egy  benzinkúton.  Hét óra múlva hálás üzenet érkezett tőle:

„Grazie mille! Sono arrivato, tutto è andato bene. Dovresti insegnarlo. Grazie!!!” (Hálás köszönet! Megérkeztem, minden rendben volt az úton. Ezt tanítanod kellene. Köszönöm!!!)

Elültette a bogarat a fülembe. További két év telt el, tökéletesítettem a módszert. Teszteltem, újra és újra és újra. És amikor már minden ismerősöm, barátom, szomszédom és olyan páciensem,  aki endometriózis miatt járt hozzám de kiderült hogy a vezetéstől is tart, valamint minden egyéb nyuszi, aki a köreimben  valaha szorongott a vezetéstől vidáman rótta az utakat a módszeremnek hála, akkor készen álltam rá, hogy a teljes metodológiát egy kurzus formájába öntve megosszam veletek.

Kapcsold be a biztonsági övedet, és tarts velem!

A második szerelem projectemről, a Dare To Driveról nem fogsz hallani itt az Endoblogon. Ha érdekel, vagy szívesen támogatnál egy követéssel, like-kal, itt tudod megtenni : Instán ITT.

A magabiztos vezetéssel kapcsolatos 3 kurzusomat pedig ITT találod meg a Dare To Drive honlapján.