Endometriózis- így élünk a betegséggel

Rendhagyó cikkemet ajánlom most a figyelmedbe. 8 éve foglalkozom krónikus női betegekkel, termékenységi zavarokkal küzdő pácienseimmel pszichológusként. Ebben a bejegyzésben összefoglalom, milyen kérdések járnak az endometriózissal, PCOS-sel, meddőséggel élők fejében, milyen élethelyzetekbe keverednek, mi foglalkoztatja őket. A történet nem egy konkrét nőről szól, sok megismert történetet szőttem eggyé, egy koherens egésszé, tehát ugyanazt a technikát alkalmaztam, mint Az Egy Történet című könyvem megírásakor.

Nem minden itt leírt szituáció esik meg minden beteggel, de az biztos, hogy egyik másik ismerős lesz, ha endometriózissal élsz. Komment nélkül, a következtetéseket neked kell levonnod.

Most mégis mit csináljak?

Üvölteni tudnék a fájdalomtól. Legszívesebben bevennék még egyet abból a bivalyerős gyógyszerből, amiből csak 8 óra múlva lehetne újra. Hogyan bírom ki addig?   Hamarabb eljöttem a munkahelyemről, próbáltam tartani magam de a meetinget  a női mosdóban kuporogva töltöttem. Végül a főnök küldött haza, de már nem olyan kedvesen, megértően mosolyogva, mint néhány hónappal ezelőtt. Szerintem elege van már. Nem veszíthetem el a munkámat, a műtétre sincs még meg a  pénz, nemhogy aztán a lombikokra…

Most mégis mit csináljak?

Hazajött ő is, és lerogyott mellém a kanapéra, amikor meglátta, hogy sápadtan, szerencsétlenül itt küszködök a melegítő palackommal. Pedig arról nem is szóltam neki, hogy már órák óta itthon vagyok.

Azt hiszem elege van neki is. Nagyon szeret, de elfáradt, mondja. Nem csodálom, évek óta tart. Már nem megyünk sehova, diétázom, a netet bújom, fórumokat olvasgatok, alternatív megoldásokat keresek. Belegolyóztam, ezt mondja, nem lehet másról beszélni velem, nem szexelünk, vagy ha igen, csak időre, hogy hátha lesz gyerek az endometriózis ellenére is, erről szól minden, ekörül forog ez életünk. Ő meg a karikagyűrűt forgatja az ujján, és sír.

Fel sem fogom, mintha álmodnék, csak történnek velem a dolgok én meg remélem, hogy felébredek. Nézem, ahogy becsukódik mögötte az ajtó, nem néz vissza. Visszhangzik bennem a költözető autó hangja, csakazért sem megyek az ablakhoz, nem nézem, ahogyan távolodik. Elképzelem, ahogyan a huszonkét éves újnő pocakja hamarosan domborodni kezd majd.

Gyereket szül majd neki, ahogyan én nem tudok. Az orromban érzem a műtő szagát, bőrömön a steril mosakodót. elrontottam, én rontottam el, azzal, hogy annyira akartam, duzzogtam, ha nem akart már megfelelő időben szexelni, ingerlékeny hárpia voltam, egyszer még egy tányért is a földhöz csaptam, annyira fájt. Akkor még csak a hasam, most már a lelkem is. Egyedül vagyok.

Egyedül, újabb műtétre várva, gyermektelenül, reménytelenül, egyedül.

Utolsó figyelmeztetés.

Ezt mondta a főnököm. Úgyhogy nem mertem nem bemenni.

Összevéreztem az irodai székemet, összehánytam az irodai wct. Amellett, hogy iszonyúan fáj, minden erőmet kiveszi a küzdelem, hogy ez ne látsszon rajtam, még megalázó is ez az egész.

Takargatom az átvérzett nadragámat a derekamra kötött pulcsival, de így is szánakozva néznek rám, s összesúgnak a hátam mögött. Az összeomlás határán a legjobb barátnőmet tárcsázom, hogy elmondjam neki, nem tudok elmenni a jógára este. először olybá tűnik, csak viccel, amikor beleszól a telefonba: Na, csak nem megint lemondod az esti találkozót? Amikor elvinnyogom, hogy igen, ez volna a közlendőm, a csend hosszúra nyúlik a vonalban.

Tárgyilagos hangon mondja aztán: Semmi baj, akkor majd legközelebb. Tudom, hogy nem lesz legközelebb.

Álmomban hasfájásra ébredtem, meg arra, hogy érzem a meleg, forró vért a lábam között, s egy színes patakot rajzolva a combomon és a  lepedőn egy aprócska tócsát. Az első két nap ilyen, horrorfilm-szerű, a többi már tűrhetőbb.

A gondok a vizelés körül a menstruáció után jelentkeznek, ilyenkor, észrevettem, igyekszem alig inni, minél kevesebbet kelljen menni. Minden pisilés egy rémálom. Az utcán meg rendszeresen várandósnak néznek, akkorára puffad a hasam…

Nézem a kis tócsát a lepedőn, és eszembe jut az az éjszaka, lassan két éve már, de olyan élesen villan elém egy-egy emlékfoszlány, hogy magam is megijedek.

Ahogy a lámpa az arcomba világított. A fertőtlenítő szaga.

A lábam szétvetve, rám hajolnak nagy komolyan szemöldökszűkítve aggodalmas, szemüveges, kopasz fejek. Igazán sajnálom, hölgyem, de nincsen szívhang. Nincsen, nincsen.

A fájdalom és a félelem kikészít.

Ha nem vagyok teljesen tompa és szédelgős a fájdalomcsillapítóktól, a neten függök, endó fórumokon olvasgatom a rémsztorikat. eleinte vártam, reméltem a  jó ötleteket, a társakat, de mára már csak a kiábrándultság és keserűség marad.

Régebben, ha valaki elköszönt, mert lebabázott, reményt és örömöt hozott a csoportba- a következő én leszek, gondoltam én is. Nekem is sikerül. Mára fognám a napi tizenöt leh@gyozott terhességi tesztet és megetetném a k@rvára terhes tulajdonosokkal.

Az én gyerekem hol van, hol? Az én társam, párom, az én szerelmem hol van? A feszes, fiatalos testem, a derűm, a mosolyom, a hitem hol van?
Kontroll, szétfeszített lábakkal a vizsgálón.

Mintha mással történne az egész, igyekszem távol maradni, kívül rekedni a saját testemen. Múltkor mondtam a dokinak, hogy nem lesz lombik, nincsen kivel… most hümmög az ultrahangnak, méreget, milliméterez.

Aztán megkérdezi, mikor tervezek gyereket szülni, mert „ez nem lesz jobb” és „az idő sitty-sutty, még a végén kifutok az időből.” Fogalma sincs, ki vagyok, műtött már, vagy negyedszer vizsgál, mégsem emlékszik. Sitty-sutty, mint a gyorsan múló idő, suhanok én is kifelé a rendelőből, könnycsepp csordul az arcomon, letörlöm a kézfejemmel. Automatikusan veszem elő a telefonomat, a férjemet tárcsáznám, hogy elmondjam neki, orvost váltunk, aztán visszahullik a kezem. Hiszen nincs kit hívjak. Vagy talán mégis.

Édesanyám simogató hangja a vonalban.

Egyet se félj, kislányom. Leszek én még nagymama.

Felszállok a villamosra, kapaszkodom a kanyarban, egészen elfehéredik az ujjam vége. Sétálok haza, visz a lábam.

Csak igazad legyen, édesanyám.

Van segítség! Időpont foglalás ITT. 

Könyvek ITT

Leave a Reply

Your email address will not be published.

Kérem a legfrisebb kutatásokat, legfinomabb recepteket és jó híreket

minden kedden a levelesládámba!