Egy endó-futás története

Olvasd el figyelmesen ennek a tavalyi futásnak a történetét. Most készülök az ideire, és ez a cikk a legjobb mentális felkészülés.

Annyira vártam már az EndoRunt!

Évek óta az ősz egyik kiemelkedő jelentőségű eseménye ez számomra. 10 kilométer futás, benne van a komfortzónámban, nem nagyon megterhelő, nem túl nagy kihívás, és eddig minden évben szuper családi, baráti találkozókkal kötöttük össze Franciaországban.

Idén a koronavírus végett most minden nevező a utazás nélkül, saját hazájában futhatta le a választott távot, ez volt az első E-EndoRun.

Még csak a 3. kilométernél jártam, amikor megcsúsztam az esőtől  sáros avaron, és elestem. Azt gyorsan felmértem, hogy nagy baj nincsen, de  lábam vérzett, a bokám hasogatott, amikor felálltam és megpróbáltam lassan, óvatosan tovább futni.

Szeretném kihangsúlyozni, hogy amit csináltam, nem jó.

Ráfutni, ráterhelni a sérülésre, a  fájdalom, a test jelzése ellenére tovább futni nem csak nem jó, egyenesen hülyeség, hiszen napokkal, hetekkel hosszabbíthatja meg a regenerálódási folyamatot. Igen, hülye voltam. Soha de soha nem biztatnálak arra, hogy hasonlót tegyél.

Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ismerlek, tudom jól, megteszed te is. Van, hogy összeszorított foggal, csillagokat látva végzed a dolgod, mész el a munkába, a gyerekért, puffadsz, fájsz, aggódsz, hogy átvérzett-e, és remegve várod a nap végét, amikor végre magzatpózba kucorodhatsz a meleg vizes palackkal.

Megcsinálod te is, hiszen endometriózisod van, és az élet nem állhat meg ettől. Szóval, van, hogy a fájdalom, a test jelzése ellenére tovább csinálod a dolgodat- mert  valószínűleg nincs más választásod.

Nekem lett volna, hiszen ez csak egy futás volt.

És bár hülyeséget csináltam, az a helyzet, hogy mégsem bánom.

Akik ismeritek az írásaimat, a könyveimet, a munkásságomat tudjátok, az endometriózissal élők életminőségének javítása, az endometriózisra való figyelemfelhívás a szívügyem, a csupa nagybetűs ÜGY az életemben. Ezzel kelek, ezzel fekszem- már amikor lefekszem, hiszen sokszor még akkor is erről olvasok, kutatok, tanulok, fordítok, amikor már mindenki az igazak álmát alussza.

Eddig minden évben, amikor lefutottam az EndoRun 10 kilométerét, jópár levelet, üzenetet kaptam utána.

Mi az az endometriózis? Miért futtok sárga pólóban?

Volt, aki azért nézett utána az endometriózisnak, és azért jött rá, hogy a barátnője problémáinak hátterében ez állhat, mert szó szerint belefutottam Párizsban 2018 novemebében az EndoRun alkalmával.

Majdnem fellöktem, szabadkoztam, akkor még ennek a szabadkozásnak nyelvi korlátai is voltak- francia, angol és magyar kézzel-lábbal gesztikulálós specialitás egyvelegével néhány mondatban elmagyaráztam, miért bohóckodunk itt kanárisárga pólóban, mi ez az egész.

Akkor több időm nem volt beszélgetni, hiszen futnom kellett, de egy évvel később a fiatal fiú rám megtalált Facebookon, és büszkén mutogatta barátnőjének kerekedő pocakjáról a képet- összefutásunknak hála rájött, mi lehet a gond, miért nem érkezik hozzájuk a vágyott baba, és már célzottan fordultak orvoshoz, és

“Voilá- küldte a képet- Bébé á bord!” 

Ha csak egyetlenegy ember amiatt hall az endometriózisról, mert látja ezt az eseményt, a hirdetéseket, a kampányt, a fotókat, ha csak egyetlen egy ember emiatt gondolkozik el, hogy mi van, ha… akkor már megérte, kétség sem fér hozzá.

Az agyam racionális része tudja, hogy nem jelentette volna az EndoBlogos közösség cserbenhagyását, ha feladom versenyt, amikor észleltem, hogy  fájdalom a bokámban nem múlik, sőt, de az érzelmes részem azt mondta:

Muszáj megcsinálni. 8000 embert nem hagyhatsz cserben, Nóri! De még csak egyetlen egyet sem!

És gondoltam mindazokra is, akik velem együtt, az én buzdításomra indultak a francia versenyen az EndoBlog Hungary csapatában.

Mit mondok majd nekik, kösz, hogy megcsináltad, én végül meggondoltam magam? Na nem.

 

Szóval futottam tovább.

 

 

Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, életem legnehezebb  6,7 kilométere volt a hátralévő távolság.

Volt, hogy a könnyem is kicsordult, ahogy raktam a lábam, egyik lépés a másik után. Tudtam, hogy ha nem találok ki valamit, akkor kínszenvedés lesz az örömfutásnak tervezett 10 kilométer.

Az  egészségpszichológus fajtának számtalan eszköze van, amit egy ilyen helyzetben elővehet. És itt jöttök a képbe ti, sárga EndoBlogosok, itt jössz a képbe te- ugyanis te is futottál.

 

 

Lehet, hogy nem tudtál róla, de ott futottál velem.

 

 

Ugyanis arra gondoltam: valaki közületek, drága Endoblog, valaki közületek most összegörnyedve ült  wc-n egy munkahelyi mosdóban, és fogalma sincs, hogyan fogja végigcsinálni a napot.  A következő tíz lépést neki- talán neked? – ajánlottam fel, és mentem tovább.

Amikor úgy éreztem, az én lábam, bokám már nem bírja tovább, egy-egy szeretett páciensemre gondoltam, és egész egyszerűen képzeletben “kölcsönvettem” a lábát, azzal futottam tovább.

Vagy 16-an futottatok ott velem, helyettem, mellettem, előttem azon a tavalyi francia endometriózis figyelemfelhívó futáson, és még csak nem is tudtatok róla.

Megcsináltam, és utána két hétig még a mosdóig is fél lábon ugrálva jutottam csak el.

 

Hülyeség volt? Igen, határozottan.

Megérte? Igen, egyértelműen.:-)

 

(Mégis, mégegyszer hangsúlyozom: te soha ne csinálj ilyen megérős hülyeséget!)

Idén is megrendezésre kerül a francia EndoRun, és idén is teljesíthető virtuális futás formájában is. Ha van kedved, csatlakozz te is, és erősítsd az EndoBlog Hungary csapatát!

 

Szeretnél még többet tudni? Maradjunk kapcsolatban! Itt tudsz találkozni még a velem és a tartalmaimmal:

 

FB

INSTA ENDÓS

TIKTOK

KÖNYVEK

YOUTUBE

KURZUSOK

KONZULTÁCIÓ

ENDOMAIL

Leave a Reply

Your email address will not be published.

Kérem a legfrisebb kutatásokat, legfinomabb recepteket és jó híreket

minden kedden a levelesládámba!