30 éves vagyok- gyorsan meg akartam írni ezt a cikket, hogy még kezdhessem ezzel a felütéssel, mert ez a harminc évesség már nem tart sokáig. Szóval, 30 éves vagyok, és nem ismeretlen számomra a fájdalom.
Ha visszatekintek életem- fizikailag legfájdalmasabb élményeire, akkor kedvemre válogathatok, volt ott endometriózis, szerveltávolító hasi nagyműtét, következményes sinus trombózis és az elcs@szett bölcsességfog műtétből adódó állkapocscsont gyulladás. Hát, kijutott, az biztos, összesen 11 műtét…
Úgy voltam vele, hogy mit nekem már a 12. Ugyanmár, hogy egy mandula eltávolítás fog engem padlóra küldeni. Először akkor gondolkodtam el azon, hogy talán mégsem lesz annyira sima ügy ez a dolog, amikor akinek csak mondtam, hogy mi vár rám, nagyon szánakozva nézett és sajnálkozott, hogy hűűű meg ha, ebben a korban, hát, nem semmi…
Aztán másodszor akkor, amikor néhányan elmesélték a maguk mandula-horrorsztoriját. Volt ott minden, brutál bevérzés, kórház hetekig, életveszélyes szövődmények és komplikációk, autoimmun betegség… de azért én csak toltam a pozitív vizualizációt rendületlenül, és amikor néha elrontottam- igen, van ilyen na, a pszichológus is ember- akkor az agyam alkotta brutál vérfürdőt beraktam egy tévébe színesbe, mellé az elképzelt optimista szipiszupi jövőképet fekete- fehérbe, és kicseréltem őket egy gombnyomással…na igen,sokat játszottam ilyeneket, mire megreguláztam az agyamat, hogy lesz szíves partnerként viselkedni az tonsillectomiánk során.
Régóta tudtam, hogy ez a dolog elkerülhetetlen lesz, de jó pszichológushoz méltóan elmerültem a tagadás és elodázás kényelmes, aztán egyre szűkülő és fullasztóbb tócsájában. Igaz, hogy már egy nagyobb futásra is csak úgy mentem el, hogy megnéztem, van-e otthon lóbalzsam és lázcsillapító tabletta, aztán a táv megtétele után vártam, most vajon mivel lep meg a testem, mi fog begyulladni, boka vagy térd?
Jobb vagy bal? Tegyék meg tétjeiket… (Írtam már arról, mit jelent nekem a futás, Futva önmagam felé című cikkemben.) A hajam csomókban hullott, néha olyan ijesztő mértékben, hogy egyszerűen nem értettem, hogy maradt még belőle a fejemen, fáradékony voltam…úgyhogy pszichológushoz mentem, mert ugye jó pszichológusként azt is tudom, hogy akinek szerteágazó testi tüneti vannak, annak pszichológushoz kell menni. El is mentem, de ő azt mondta, menjek inkább háziorvoshoz.
Beutalók tömkelege, vérvétel, magas gyulladásos faktorok, góckutatás, pajzsmirigy, negatív, nőgyógyászat, belgyógyászat, hasi ultrahang, szájsebészet, negatív. Fül-orr-gége… gócos mandula. Ó jaj. Felnőttként az nagyon sz@vás, ennyit tudtam a dologról. .
Hát, sz@vás az volt. Nem maga a műtét, nem is az altatás- valami perverz módon én és az altatás jóban vagyunk- valószínűleg jólesik már abból a nagyon feszült, kikötözött, kiszolgáltatott helyzetből végre ilyen módon tökéletesen kiszabadulni. Szóval, nem is ez a sz@vás, hanem ami utána jön. A Facebook posztjaim is erről tanúskodnak. Olyannyira, hogy a kórházban idáig jutottam:
Fájdalom, kések a torokban, fulladozás a saját nyálamban, könnyezésig visszafolytani igyekezett köhögési inger és ásítás, némaság vagy szükölő kiskutyahang…
Apropó, hang…
Mára, így az ötödik napra lett egy kevés, hihetetlenül örültem neki, amikor felfedezem. Szóval, újra van hangom, csak olyan, mintha nem az enyém lenne, valamilyen furcsa szűrőn keresztül hallom, kicsit ufós feeling. Valamint az új berendezés bizonyos hangok kimondására alkalmatlannak bizonyult eleddig. Állítólag pár hét (mi van????,) és minden a régi lesz.
Sokat kell inni.
Nem vagyok egy nagy ivó, az Iwatch figyelmeztetett egy speciális alkalmazással, hogy ismét eljött a vízfogyasztás ideje, de az ember lánya ugye nem vonul kórháza meg műtőbe okosórával a csukóján. (Na jó, vonultam volna, de rámszóltak hogy vegyem le. )Helyette kaptam csini kis műanyag kórházi karszalagot ha időközben elfelejteném a nevemet vagy ilyesmi…
A furcsaságokat tetézi, hogy az elfogyasztott folyadék egy része úgy gondolja, kedves dolog lenne tőle ha a jobb orrlyukamon keresztül távozna, búcsúzóul viccesen megcsiklandozva azt, ezáltal tüsszentésre ingerelve valakit, akinek egy pár napos friss, hatalmas seb tátong a torkában. szerinted milyen érzés? Szorozd meg hárommal, na olyan. Igen, jól olvastad, víz, tea, narancslé, kávé… az orrlyukamon keresztül. Állítólag ez is normális, így műtét után gyenge a garatom, pár hét (mi van??????????) és rendeződik.
Na igen, a kávé. Kiderült, hogy a bevérzés mumus miatt kb semmit sem csinálhatok, amit szeretek- nincs sport, futás, infraszauna legalább egy hónapig, (mi van??????) ezt még megértem, talán ,(nem!!!), de kávé sincs, mert a koffein is emeli a vérnyomást, ezáltal fokozva a vérbőséget és a vérzés veszélyét. Végülis, mi ez egy napi 6 kávén élő embernek… a koffeinfüggők ismerik azt a tipikus, nagyon erős, halántéki lüktető migrénes fejfájást, ami akkor jelentkezik, amikor nem kapod meg az „adagodat” kellő, megszokott időben.
Nos, semmi probléma- a torkomban. szájpadlásomban, állkapcsomban és fülemben lüktető éles műtéti fájdalom nem engedi, hogy a migrén egyáltalán elérje az ingerköszöbömet, úgyhogy remek. Minden migrénesnek üzenem, hamár nagyon unják a banánt, remek átmeneti megoldást jelent kínzó fejfájásukra a tonsillectomya. Koffeinfüggő mandulás barátaimnak pedig ime egy jótanács: ne próbáljátok a kávét kólával pótolni, egyrészt az is koffein, másrészt a szénsavastól még hetekig a falat fogjátok kaparni… meg a banántól is, pedig ezt ki hitte volna, finom banánturmix..na ő sem a barátunk. A jó megoldás a kamukávé: koffeinmentes latte rizs-, zab-, vagy kókusztejjel.
Így se koffein, se tejtermék, semmi tiltólistás, de éljen a placebóhatás: a fejfájás már a koffeinmentes kávé illatától is enyhül. Hiába, egyszerűek vagyunk…
Viszont fagyi. Amikor rávettem magam a mandula eltávolításra, ez a három érvem, amelyeket még a műtőbe menet is mantráztam magamnak:
Újra lesz szép dús hajam
Fagyi fagyi hátán, bűntudat nélkül! (szigorúan vegán, na)
Térdfájás nélkül gyorsabb a futás
Nos, mint az a mai kontrollon kiderült, a fagyi kamu. Hiába totál tej-, cukor- és gluténmentes, hiába minden, a fagyi ellenjavallt mandulaműtét után, mert könnyebben meghűlhet a torok, és különben régen is csak az első napon adták a kisebb vérzések elállítása céljából, mivel hideg és összeszűkíti az ereket. Hát, egy világ omlott össze bennem, majdnem felért a dolog azzal a traumával amikor kiskoromban nagyi elmondta, hogy a sárgarépától nem is fogok tudni fütyülni.
Na szóval, a fagyi kamu, a sárgarépa kamu, a hajam az altatástól egyelőre jobban hullik, mint valaha, futás meg egy hónapig nincs… remélem, utána legalább iszonyat gyors leszek…
A fagyival kapcsolatban nem a rossz hír hozóját utálom, sőt.
Nagyon hálás vagyok a dokimnak, elképesztően jófej. Nehéz nekem bizalmat szavazni valakinek, főleg, ha az a valaki fehér köpenyt hord és el akar engem altatni meg mindenféle szikékkel b@sztatni. Egyrészt a kontollmánia- most akkor tényleg az ő kezében lesz az életem?,- másrészt a sok saját és pácienseim köréből is hallott rossz tapasztalat miatt. De amikor a műtétet végző dokinak az operáció előtt elsoroltam a dologgal kapcsolatos paráimat, és ő csak nézett rám, aztán hangosan felröhögött, azzal a szívembe lopta magát, és tudtam, jó kezekben leszek. Szegény, azóta is végtelen türelemmel viseli a mindent tudni és érteni akaró kérdéseimet, és a pszichológus p@csogást.
És ha már fagyi, akkor fogyás.., azt hittem, a fagyidiéta bullshit, és valószínűleg tényleg az- hőt kell termelnie a szervezetnek, emiatt elégeti azt a kalóriát, amit beviszel- szól az elmélet, szóval tényleg bullshit na, de az van,- mielőtt mégegyszer leírnám a bullshit szót inkább kinyögöm-hogy tényleg eszeveszett tempóban fogyok a fagyidiétám mellett.
Napi 1 kiló minusz eddig simán beficcen, aminek nem örülök, mert sokat dolgoztam az izmokért, amik most kuka, és nem tetszik a botsáska a tükörben. Nem baj, visszajön hamar. Majd gyúrok:-) És valószínűleg nem a fagyi tehet róla, hanem az, hogy semmi mást nem tudok egyelőre leerőltetni a torkomon.
Vagy csípi, marja, vagy köhögőrohamot kapok tőle, vagy simán csak úgy érzem menne de nem ajánlott a fogyasztása a tonsi után. Ma Balázs haverom karfiolt főzött és pürésített, van remény.
5 nap telt el a műtét óta, még nem mondhatom, hogy túl vagyok a nehezén, doki szerint az a 7-9. nap körül várható. Én, aki nagy büszkén hirdettem, fájdalomcsillapítót aztán soha, hát mit mondjak, most szedem… ugyan kevesebbel is beérem mint az ajánlott mennyiség, cserébe sokat találkozom a Belső Gyógyítómmal, és rengeteget pozitív vizualizálom, ahogy a szövetek ügyesen és gyorsan újraegyesülnek, és szépen rendeződnek a dolgok. Olyan igazán pszichológusosan tolom magamnak is, nem használom például a fájdalom szót mélyrelaxációban, helyette ilyeneket találok ki: csak a munkazaját érzékelem annak, ahogyan gyógyul a seb.
Ezen aztán igen jót mulatok, de a nevetés fáj, hát hamar abbahagyom a nagy vidámságot.
Az éjszaka a legrosszabb, és most, hogy ezt a hosszú cikket írom, a végére már azt érzem, a fejem, az arcom, az állkapcsom kiszakad a helyéből, még a szemem és a fülem is lüktet, és ahogy nyitnám a számat, hogy rászóljak a kutyára, aki nyilván menne már sétálni, hogy türelem- olyan, mintha egy kést vágnának a torkomba, állkapcsomba, szajpadlásomba.
Odakapok az arcomhoz, rászorítom a tenyerem, hátha jobb lesz hamar, letörlöm a könnyem, ami kicsordult, és csak magamban mormlom, hogy a p@csába, p@csába, p@csába. Remélem, hogy nagyon, nagyon szép dús hajam lesz, és nagyon, nagyon gyorsan fogok térdfájás nélkül futni.
Szeretnék köszönetet mondani, azoknak az embereknek, akik családom helyett a családomat jelentik ebben a kihívást jelentő helyzetben (is).
Köszönöm Anitának, aki szabadságot vett ki, hajnalban érkezett hozzám a műtét napján, hogy a kisfiamnak ne kelljen ügyeletre mennie az oviba, amit utál. Miután oviba vitte, bejött hozzám a kórházba, végigvárta a műtétet, ébredés után az első, amit megláttam, az ő vigyorgó arca volt. Nem tudtam beszélni, de ő egész nap egy szó nélkül ült az ágyam mellett, csak hogy ne legyek egyedül. Fogta a fejemet, miközben vért köhögtem, és segített dönteni, hogy az most felszakadt seb és hívjuk a dokit vagy csak műtéti váladék és még oké kategória. 3 napig, amíg kórházban voltam, beköltözött hozzám, etette a macskámat, sétáltatta, futni vitte a kutyámat.
Hazaérkezésemkor olyan szép rend fogadott, amit kizárt hogy én csináltam volna a műtét előtti idegsokkos pillanatokban.:-) Első éjjel ott aludt nálam, hogy biztonságban érezzem magam, mert féltem a mandulaműtétesek rettegett mumusától, a bevérzéstől.
Nem volt kedvem beszélgetni, nem is tudtam, csak görnyedtem a minden idegszálamat átjáró fájdalomtól az ágyamon ő meg konstatálta, hogy mivel tehet értem a legtöbbet, csendben tette a dolgokat helyettem a lakásban és az állatokkal, aztán szintén csendben virrasztott velem amíg el nem tudtam aludni.
Jóbarátomnak, Balázsnak, aki hajnalok hajnalán vitt a kórházba, és vidékről jött fel elfoglaltságát megszakítva, hogy hazahozzon. Hogy elvigyen kontrollra, és a kontroll kontrolljának a kontrolljára.
És hogy bevásároljon, és hogy levest főzzön és karfiolt pürésítsen, mert nem akarja, hogy tovább fogyjak és ahhoz ugye valamit ennem kell. Hogy kiporszívozzon mert hajolgatni emelni nekem nem szabad, de agyf@szt kapok ha a párnák nem állnak glédában a szőnyegeken:-)), hogy macskát fegyelmezzen, kutyát sétáltasson, hangom helyett hangom legyen ha csörög a telefon, és legfőképpen hogy ezredszer is megnyugtasson, hogy nem lesz ez mindig ilyen sz@r.
Álmos barátomnak, aki – azt hiszem a nagymamámon kívül még soha senki nem tett ilyet értem- imádkozott, hogy a műtét jól sikerüljön, és még sok egyéb másért is. Bár nem tartom magam a szó hagyományos értelmében vallásosnak, az, hogy tudom, hogy valaki imádkozik értem, mégis szívet melengető érzés.
Köszönöm a pácienseimnek a számolatlan kedves üzenetet, és azt, hogy már csak miattuk sem tökölődhetek sokáig itten a manduláimat gyászolva, hiszen jövő hétre újra top formába kell lenni, ez nagy lendületet ad ám a gyógyulásban!
És mindenkinek köszi, aki csak beugrott egy paleo fagyival, egy magazinnal, egy öleléssel, mindenkinek, aki tudta, hogy örökmozgó Nórinak nagy megpróbáltatás az ágynyugalom, és köszi, Ádi, hogy megtanítottad, hogyan beszélgethetünk hang nélkül is, úgy messengerezve egymással, hogy közben a hátunkat egymásnak vetjük a kanapén.
Árvai Nóra
krónikus betegeket segítő pszichológus, perinatális szaktanácsadó, szakíró
Leave a Reply