Egy kis történettel kezdem, ami tegnap délelőtt esett meg velünk. Kisfiam tüdőgyulladás után regenerálódik éppen, az elmúlt két hétben egyáltalán nem mozdultunk ki itthonról. Bevallom, rákaptunk gyerekkorom nagy kedvencére, a Kisvakondra. Mindennap megnézünk belőle két-három rövid részt. Így történt ez tegnap is, bekuckóztunk a kanapéra, meleg tea, puha takaró, Kisvakond dvd.
A utolsó rész címe Kisvakond és a születés, ezt még nem láttuk.
A story szerint kedvencünk barátai, Nyuszi Úr és Nyuszi Hölgy romantikus szerelembe esnek, és frigyre lépnek egymással. Hamarosan bekövetkezik a gyermekáldás, Nyuszi Hölgy pocakja egyre kerekedik.
Kergetőzés közben Nyuszi Hölgy arca egyszer csak eltorzul, hangos jajgatásba kezd, Nyuszi Úr kétségbeesetten szaladgál fel s alá. Vajúdása nehéz és elhúzódó, a természet úgy fest csődöt mond szegény Nyuszi családnál, hívni kell az doktort, hogy segítsen. Kisvakond sietve érkezik orvosi bőröndjét lobogtatva, majd miután semmilyen praktika nem hozza meg a kívánt eredményt, Nyuszi hölgy pedig már rémesen szenved, Nyuszi Úr és Kisvakond minden erejüket összeszedve KINYOMNAK Nyuszi Hölgy hasából két szépséges Nyuszi Gyermeket. Innetől a történet happy end, teljes a boldogság.
A videó közben lopva a fiamra sandítottam, mit szól vajon a premier plán Nyuszi Vajúdáshoz. Szerencsére egyelőre autós korszakban van, így csak annyit kérdezett, hogy ha siet Kisvakond, miért nem a piros kocsijával megy.
Leszögezem, Kisvakondot egyébiránt imádom, de ezt a részt meglehetősen félresikerültnek tartom.
Sajnos jól példázza azt a tendenciát, ami oly jellemző napjaink nőiség- felfogására.
Mindaz, ami dédanyáink idején még természetes folyamat, a női élet része volt, mára szenvedéssé, kínná, orvosi eseményné lett.
Ezeket a programokat -mint azt ez az eset is bizonyítja- már egészen kis korunktól kapjuk. Mire felnövünk, a mesék, játékok, Barbi-babák,- különös tekintettel a lecsatolható hasú terhes Barbie-ra-, női magazinok, reklámok, filmek stb. hatására olyannyira magunkévá tesszük ezeket az üzeneteket, magunk is elhisszük, sőt, természetesnek tartjuk, hogy a női élet mérföldkövei- a menstruáció, terhesség, a szülés- immáron nem a mi dolgunk többé, hanem az orvosoké.
Kérdés, vajon jól van-e ez így, másik kérdés, hogy vajon mi az ára ennek, mit veszítünk?
Hogyan reagál majd a testünk, ha már eleve fél attól, ami a nőiességgel, a női léttel jár?
Lehet így ünnep a menstruáció, lehet-e életet meghatározóan csodálatos élmény a szülés, ahogyan régen volt? Úgy fest, inkább csak túlélni szeretnénk a nőiséget, mintsem megélni. Jól van ez így…?
Árvai Nóra
Leave a Reply