Két évvel a koronavírus felbukkanása után, a negyedik (vagy ez már az ötödik?) hullám tetején végül minket is elkapott. Egyre több s több email érkezett a suliból, hogy sorra dőlnek ki a gyerekek, közben sehol egy kötelező maszk, sehol egy intézkedés… az osztályban (30 fő) több, mint 5-en oltottak, így digitális oktatás sem lehetséges többé. Beni hordta a maszkot, de nyilván evett, ivott, tesire átöltözött, és egy szinten felül rájöttem, hogy nincs mit tenni, vagy nem jár a kölyök többé suliba, vagy hamarosan covidosak leszünk.
A körülményekből kifolyólag az agyam nem hitt abban többé, hogy megúszhatjuk, és bamm, tényleg el is kaptuk. Bevásároltam a vitaminokat, felkészültem, és amikor Beni fáradtan, sápadtan érkezett haza, és videójáték nélkül bealudt az asztalnál sejtettem, hogy itt az idő, már indultunk is a PCR tesztre. Szerencsére már kétszer is oltott volt, úgyhogy két napig levertebb volt, sokat aludt, de ezen túl nem volt különösebb tünete.
Azt hamar elengedtem, hogy szerencsétlen náthás kölyköt 0-24 maszkkal szenvedtessem otthon, és nyilván főztem neki teát és minden is (medál), így nem telt bele sok idő, két nap, és az én PCR tesztem is pozitív lett.
A betegség persze annak ellenére, hogy bőven volt otthon D-vitamin, sosem jön jókor, de hogy pont az EndoStop SisterHood kapunyitás előtti héten… azt hiszem hogy ezt akkor, amikor megadtam magam mentálisan, hogy jó, akkor jöjjön az elkerülhetetlen, nem gondoltam át!
Most az lenne a dolgom, hogy sokat meséljek a klubról, hogy mindenki, aki még nem tag el tudja dönteni, neki való-e a Sisterhood, és annyira készültem a hétvégére is, hogy majd élőzöm, mesélek, kérdezz-felelekezünk, csinálok mini-interjút néhány vállalkozó szellemű taggal…
A köhögőrohamok azonban nem túl insta-kompatibilisek.
A fenti szépségek helyett még a konzultációkat is az ágyamból nyomtam le, a fejem vállalhatatlan, amikor épp nem volt lázam próbáltam utolérni magam, de amikor magasra szökött akkor muszáj volt pihennem.
A kis testem ezen igencsak meglepődött. Mármint hogy pihentünk. Ugyanis nem szokásunk, sajnos. Legalábbis eddig nem volt az.
Most viszont, covid alatt szeretném megadni a saját testemnek, amit mindenki másnak is tanítok: hálát adok neki, hogy működik, hálát adok a tüdőmnek, hogy teszi a dolgát, a szívemnek, hogy erős, és számíthatok rá.
Szeretném is megadni ezt az extra kis törődést most a testemnek, hiszen nagyon megérdeli: múlt hónapban egy tüdőgyulladást hozott haza a gyerek a suliból, így abból frissen regenerálódva a covid nekem nem volt annyira vidám dolog.
Nem akarom, hogy a suszternek lyukas legyen a cipője…
Pont ezért bevallom őszintén, hogy amikor a pcr teszt is pozitív lett, akkor legelőször arra gondoltam, hú, de jó, akkor hétvégén nem kell menni sehova, mennyi idő felszabadul és haladhatok a dolgaimmal…
Csomó blogbejegyzést kell írnom, ajánlatokat kell kérnem, végigolvasnom az új könyvemet mielőtt megy borítóért, elvégezhetem az új podcast szerkesztős tréninget amit vettem, leadhatom a vizsgaanyagomat a Trauma and Nutrition továbbképzésen, megválaszolhatok egy csomó emailt, és a nyitás, a nyitás, a SisterHood…húúúú, a lista a fejemben végtelen volt.
Aztán elszégyelltem magam.
Beteg vagyok, és komolyan azt tervezgetem, hogyan fogom kb. kizsigerelni a szervezetemet a betegség napjai alatt?
És még én beszélek nektek a me-time fontosságáról, meg arról, hogy az önmagunkkal való törődés nem önzőség?
Hát nem.
Inkább elfogadom, hogy ez az EndoStop kapunyitás most nem lesz olyan fényes és csinadrattás, mint szerettem volna. Annyira de annyira remélem, hogy akinek itt a helye, így ebben a negyedgőzös nyitásban is meghall minket.
A vizsgaanyagomat leadhatom jövő héten. Podcastot amúgy sem tudtam most felvenni a köhögéstől. Megpróbálhattam volna kierőszakolni magamból valamit, de az nem az a minőség lett volna, amivel kiállnék elétek.
Úgyhogy most hétvégén olyat csináltam, aminek az idejét se tudom, mikor utoljára: bedőltem az ágyamba, és megnéztem egy filmet. Úgy igazán, koncentrálva, nem levelekre válaszolgatva közben.
Elfogadtam a felém érkező segítségeket is.
Mindennap volt finom vegán meleg étel az ajtókilincsemen.
A kutyusomat szigorúan érintésmentesen, de minden nap elvitték egy nagyot sétálni, hogy ne nekem kelljen, mert én csak a sarokig tudtam elvergődni vele, azt is szigorúan csak egy gyors egészségügyi erejéig, ahogy azt a karantén szabályok megkövetelik.
A pihenésen túl még egy nagy lépésre szántam el magam, és tőletek, EndoBlogosoktól is kérek valamit!
Abban kérem a segítségeteket, hogy mivel elkezdődött s most egy héten keresztül tart az EndoStop SisterHoodba való csatlakozás lehetősége, segítsetek abban, hogy az erről szóló posztjaimat osszátok meg! Fontos, hogy eljusson minél több érintetthez, hogy van egy ilyen nagyon kedvező árú, mégis nagyon ütős tudásanyagon alapuló közösség, mint a SisterHood.
Februárban az EndoStop SisterHoodban nem is egy magazint, hanem egy konkrét tanulmányt hoztam nektek.
A metaanalízisekkel együtt több tucatnyi endometriózis diétával foglalkozó kutatást fordítottam le, elemeztem, és tettem emészthetővé, érthetővé.
Minden benne van, amit jelenleg a tudomány VALÓBAN igazolt az endometriózis és a diéta kapcsolatáról.Végre nem az lesz, hogy arra kell hallgatnod, aki valamit gondol, érez, vagy ami valakinek bevált… most nagyon konkrét, de nagyon meglepő eredmények jönnek.
Először a fejedet fogod majd, de végén segítek rendszerbe foglalni, értelmezni az olvasottakat.Tömény, kemény, brutális anyag lett… de brutálisan hasznos is!
EndoStop Sisterhood-Hazaértél.
Én pedig gyógyulok, már nagyon jól haladok, a vasárnapi egész napos pihenés meghozta a gyümölcsét és mára már rendesen, asztaltól konzultálok:-D Azon vagyok, hogy minél hamarabb teljes erővel, feltöltődve, új energiákkal, egészségben itt tudjak lenni a számotokra, és magam számára is.
Összességében elmondhatom, hogy a covid ezeket a pozitív tanulságokat hozta számomra
- Jó felkészültnek lenni, de azért nem kell ennyire pontosan belőni, hogy mikor is „jöhet” a betegség, mert ha úgy vagyok vele, hogy na jöhet, legyünk túl rajta, akkor tényleg jönni fog.
- A saját magamra fordított idő befektetés. Ettől én sem önző leszek, velem is pontosan ugyan az van, amit mindenki másnak tanítok : az öngondoskodás nem önzőség, hanem a saját egészségembe, jólétembe fektetett idő. Ha én jól vagyok, akkor tudok sokat adni másoknak is.
- Muszáj határokat szabni, például legalább vasárnaponta nem emailekre és üzenetekre válaszolgatni nonstop. Akkor is, ha van, aki természetesnek veszi, hogy nincsen más dolgom kizárólag az ő üzenetét várom. Vasárnap is, éjjel is. (lásd a mellékelt ábrán a segítő hivatásom óta első magamra fókuszálós hétvégém egyik ilyen termését)… No comment.
- A testem erős és mindig számíthatok rá. Mindig, minden körülmények között meghálálja és visszaadja, amit én belé fektetek, így én sem szabad, hogy elfelejtsek mindig hálásnak lenni neki és nem természetesnek venni, hogy ilyen jól működik, teszi a dolgát.
Van valami, amivel rezonálsz? Neked is hozott nagy felismeréseket a covid vagy más betegség? (Akár az endometriózis.)
Annyit még azért hozzátennék, hogyha a több, mint 40000 magyarból, vagy a több, mint 5 800 000 emberből csak egyet visszahozhatna, akkor elengedném ezeket a pozitív tanulságokat szívesen a fenébe.
Na, gondoltam kiteszem hogy lássátok, a segítő hivatásúak élete sem csak játék és mese. Egy hétvége, négy ilyen üzenet. Ez belőle amit még talán nem tilt le a Face, ha megmutatom nektek.
Akkor most sóhajtok egyet, kilégzés, és mantrázom tovább: Attól, hogy egy hétvégét covidosan nem üzenetek megválaszolgatásával töltöttél, még nem vagy sz@r alak. Az öngondoskodás nem önzőség. Ha te jól vagy, akkor tudsz adni másoknak is.
Inhale. Exhale. Repeat.
Leave a Reply