3 kedvenc könyvemből idézek most számotokra egy-egy inspiráló részt, amelyek engem nagyon megérintettek, és bízom benne, hogy ti is profitáltok majd általuk. Ha van kedved, írd meg nekem üzenetbe a te kedvenc idézetedet, könyvajánlódat, amik sok erőt, inspirációt adott neked, viszontláthatod a blogon!
Az élet egy berregő doboz. Nyomkodjuk hát!
Seth Godin írja Vágj Bele! című könyvében, (HVG Kiadó, 2013), hogy nagybátyja egy berregő dobozt készített a kisfiának. A fémből készült doboz meglehetősen ormótlan volt, inkább tűnt atomerőművi berendezésnek, mint gyerekjátéknak. A dobozon két kapcsológomb, néhány izzó és pár hasonló kütyü volt. Ha valaki lenyomta a gombot, kigyulladt a lámpa. Ha mindkettőt, megszólalt a berregő. Felnőttszemmel félelmetes volt, nem úgy a gyerek számára. Azonnal elkezdte nyomkodni- kipróbálta, mi történik. Ezt nevezik funkciónak. Eredmény egy változó hatására. Inger és válasz. Az élet olyan, mint egy berregő doboz. Nyomkodjuk hát!
Seth Godin: Vágj bele! HVG, 2013
Sebezhetőnek lenni bátor dolog
Brené Brown: Bátraké a Boldogság című művében az enberi sebezhetőséggel foglalkozik egy merőben új nézőpontból, ahol a sebezhetőség nem egyenlő a gyengeséggel. A sebezhetőség bizonytalanság, érzelmi kiszolgáltatottság, kockázat. Bátorság.
A sebezhetőség annyi, mint____________________________________________. Íme a kutatónő vizsgálatában elhangzott néhány válasz. A tiéd mi?
- segítséget kérni
- nemet mondani
- saját vállalkozásba kezdeni
- segíteni a 37 éves, negyedik stádiumú mellrákban szenvedő feleségemnek, és dönteni a végrendeletéről
- végighallgatni, mennyire szertné a fiam megkapni a szólista szerepét és bátorítani, miközben tudom, hogy nincs sok esélye
- megírni és közzétenni egy írásom
- elfogadni az előléptetést úgy, hogy nem tudom, alkalmas leszek-e afeladatra
- belátni, hogy félek
- teherbe esni három vetélés után
- várni a szövettani vizsgálat eredményére
- bocsánatot kérni
- a fiam mellé állni a válásakor, noha nem értek egyet a döntésével
- egy rossz sorozat után kiállni a baseballpályára
Gyengeségnek hangzanak ezek? Odaállni valaki mellé a baj sűrűjében, egy sor kudarc után újra nekigyürközni, felelősséget vállalni az gyengeség? Sebezhetőnek lenni nem feltétlenül kényelmes, de igaz és bátor állapot.
Brené Brown: Bátraké a boldogság, Bookline, 2013
Van egy könyvem, pöttyös. Széthullott, sárguló lapokkal. Emlék valakitől, akit nagyon szerettem.
Megértek mindent, a búcsút, a félelmet, a fájdalmat
A budai rakparton sétálunk. Nehéz, virágillattal teli, meleg szél fúj a hegyek felől. A Gellért térnél, a szálloda előtt két munkás meszes vödröt hoz, és fehérre meszeli a járdák szélét. Készülnek az elsötétítésre.
– Hová repüljön Balambér? – kérdi Laci, és tenyerével a hajamat simogatja.
De Balambér, az álomhajó szárnyaszegetten ül a fehérre meszelt járda szélén. És Rozmár Róbert is vacog a zsebemben, és Pacni se ugrál Laci markában.
Háború van… háború van… Lacit elviszik tőlem.
És ahogy a Dunát nézem, a szürke, közömbös vizet, egyszerre szédülni kezdek.
Ez már nem a Duna-part, ez a kert, a nagymama kertje, a szegfű- és rózsaágyások, a nagy diófa, a rezedaillat. És apu átugrik a kerítésen. A menetszázadból szökött, másnap indulnak.
És anyut látom, aki annyi idős, mint most én, így sétálnak, összebújva a fák között. És anyu sír, és apu megcsókolja… Hányszor mesélte ezt anyu, és én úgy ültem a konyhában a széken, lábamat lógatva és illetlenül harangozva és közömbösen, mintha a napóleoni háborút mesélné vagy a mohácsi vészt vagy a szalamiszi csatát…
És most egyszerre megértek mindent, a búcsút, a fájdalmat, a félelmet.
– Ne pityeregj, leányzó – mondja Laci. – Hiszen visszajövök.
– Küldjük Balambért repülni – mondom hirtelen. – Küldjük a jövőbe. Húsz év múlva, huszonöt év múlva…
– És mit akarsz látni ott? – kérdezte Laci.
– Egy szép házat, kertet… és béke van… és hat gyerekünk lesz. És lesz köztük egy tizenhat éves lányom is, és egyszer el akarom majd mondani neki ezt az estét, de akárhogy mondom is, nem figyel rám, csak bámul udvariasan, mintha moziban látná az egészet, vagy olvasná egy régi könyvben… És én mondjam majd tovább, hogy a járdákat fehérre meszelték, és a Dunán szomorúan, hosszan, reménytelenül búgott egy gőzhajó, és álltunk, álltunk az Erzsébet-híd íve alatt, egymás kezét szorítottuk, és úgy éreztük, hogy a szívünk meg fog szakadni… És a messzi jövőben, ezerkilencszázhatvanban vagy ezerkilencszázhetvenben, a kislányom csodálkozva hallgassa ezt a történetet, és ne értse meg… ne értse meg… ne értse meg.
Fehér Klára:Bezzeg az én időmben
Árvai Nóra
pszichológus, perinatális szaktanácsadó, szakíró
Leave a Reply