Kevesebb mint húsz évvel ezelőtt—a bár sokkal többnek érződik—magyarnak lenni még fényt gyújtott az asztal körül, az emberek közelebb hajoltak, nem elcsendesedtek, Budapest a szépséget, a ragyogást és a Dunánál töltött hosszú, arany estéket jelentette, valaki mindig mosolyogva megemlítette az éjszaka kivilágított Parlamentet, a Halászbástya báját, a romkocsmák élő, kaotikus pezsgését és az emberek melegségét, és én erre a világra nem csak emlékszem, hanem vittem magammal mindenhová, mert ez formálta azt, ahogyan magamat és az otthon fogalmát értem.
És aztán fokozatosan—annyira cseppenként adagolva, hogy egy ideig szinte el lehetett hinni, hogy nem is történik semmi—minden elkezdett megváltozni, miután 2012-ben pedig Orbán Viktort másodszor is miniszterelnökké választották.
Eleinte csak egy hangulat volt—egy finom elmozdulás abban, ahogyan az emberek beszéltek, a beszélgetések feszesebbek lettek, egyes szavak előtt megjelent a hezitálás, és a viccek már nem igazán voltak mókásak—aztán ez az egész egyre nehezebbé vált, mint egy köd, ami rátelepszik a levegőre, amit nem tudsz pontosan megnevezni, de érzed a tüdődben, a mellkasodban, és abban, ahogyan az emberek elkerülik a hosszan tartó szemkontaktust, mert valahol mélyen mindenki elkezdett emlékezni—vagy inkább újratanulni—arra, hogy a falnak is füle van, hogy a politika veszélyes lehet, hogy a hallgatás biztonságosabb, mint az őszinteség, és hogy néha a túlélés azt jelenti, hogy egyre kisebbre és kisebbre húzod össze magad.
A legmegdöbbentőbb és legfájdalmasabb az volt, ahogyan eltűnt az emberekből a melegség, a korábbi nyitottság helyét az óvatosság vette át, a kíváncsiságot a gyanakvás váltotta fel, és a szomszédból potenciális fenyegetés lett egy olyan rendszerben, amelynek szüksége volt ellenségekre ahhoz, hogy önmagát igazolja, mert mindig kellett valaki, akitől félni lehet, akit hibáztatni lehet, akit gyűlölni lehet-migránsok, ukránok, LGBTQ emberek-egész csoportokat alakítottak át torz, groteszk fantáziaképekké, amelyeket plakátokon és televíziók képernyőin ismételgettek újra és újra, míg a félelem lassan háttérzajjá nem vált, olyanná, amit már szinte észre sem veszel, mégis mindent meghatároz, és minden sejtetbe beleég.
Családok szakadtak szét láthatatlan törésvonalak mentén, barátságok feszültek meg kimondatlan dolgok súlya alatt, és az ország egyre szűkebbnek, fullasztóbbnak tűnt, mintha valaki észrevétlenül közelebb húzta volna a horizontot anélkül, hogy bárki pontosan meg tudta volna mondani, mikor történt.
És közben a rendszer egyre keményebb lett.
Az alkotmányt átírták—eleinte elvontnak és technikainak tűnt—aztán világossá vált, hogy ez a tartósságról szól, arról, hogy a változás szinte lehetetlenné váljon, hogy a hatalom túlélje a felháborodást, az ellenállást, akár a reményt is, miközben az állami vagyon csendben áramlott át a NER-be és magánkezekbe, a korrupció nem kivétel lett, hanem működési alapelv, az államadósság nőtt, az emberek pedig egyre kimerültebbek és szegényebbek lettek.
És az abszurditás- az a szinte felfoghatatlan abszurditás-néha már majdnem vicces lett volna, ha nem lett volna ennyire fájdalmas: uniós pénzekből értelmetlen látványberuházások születtek, lombkoronasétány egy fák nélküli mező közepén, milliók költve díszletekre, milliárdos fakalyiba wc, sokmilliós festékpaca mint kerékpárút, miközben a kórházak szétrohadtak, tanárok küzdöttek, intézmények és rendszerek omlottak össze, zártak be.
Európa—az a közeg, ahová természetesen tartozunk, kutúránk, történelmünk, otthonunk,—lassan eltávolodott, a kapcsolatok megfeszültek, a bizalom megingott, az összetartozás érzése is repedezni kezdett.
És ott volt a mindennapok valósága, az, hogy ebben kellett élni, dolgozni, építeni, minden reggel úgy felkelni, hogy tudod, a szabályok egyik napról a másikra megváltozhatnak-szó szerint egyik napról a másikra-mert maga a kormányzás vált kiszámíthatatlanná, rendeletek jelentek meg éjszaka és léptek életbe reggelre, egész megélhetések, életek lejhetetlenültek egyik napról a másikra, például amikor egyetlen döntéssel megszüntettek egy kisvállalkozói adózási formát, amire emberek egész életüket építették, mindenféle egyeztetés, felkészítés vagy a következmények figyelembevétele nélkül.
Emlékszem arra a furcsa, szinte irreális kimerültségre, arra az állandó, alacsony szintű szorongásra, arra az érzésre, hogy mindegy, mennyit tanulsz, mennyit dolgozol—öt diploma, hat diploma—még mindig egy olyan talajon állsz, ami bármikor eltűnhet alólad, hogy a tervezés naiv dolog, hogy a stabilitás illúzió.
A média teljesen átalakult, a közcsatornák folyamatos propagandává váltak, a független hangokat kiszorították, nem mindig nyílt erővel, hanem lassú ellehetetlenítéssel, egyszerűen megszüntetve a túlélés alapvető feltételeit.
És mindez alatt ott volt a gyász, ami beszivárgott az életünkbe, napról napra, míg végül az identitásod részévé válik, annak a gyásza, hogy látod, ahogy egy ország, amit szeretsz, felismerhetetlenné válik, hogy magadban hordozol egy verziót, ami már nem létezik , hogy ott ülsz egy asztalnál valahol a világban, és érzed a csendet ott, ahol régen elismerés volt, és pontosan tudod, miért, és egyszerre érzel védekezést, szégyent és szívfájdalmat a harcos hazafiság mellett.
És a reménytelenség gyásza – ciklikus, újra és újra visszatérő – ahogy a rendszer szorít, ahogy a lehetőségek beszűkülnek, ahogy a különbség a között, ami lehetne és ami van, egyre nagyobb lesz, és végül elviselhetetlenné nő.
És még ebben is maradt bennem valami—makacs és irracionális—ami nem engedte el azt a másik Magyarországot, azt, amelyik tele volt fénnyel, nevetéssel és lehetőséggel, azt, amelyikért érdemes küzdeni, mert tudod, akkor, amikor mindent lassan elvesznek, az emlékezet ellenállássá válik.
Tizenhat év sötétség és tanult tehetetlenség után, az utolsó utáni pillanatban, amikor már pedofilok és gyermekekkel gonosztevők kaptak állami kegyelmet, két éve valami mégis megmozdult.
Megjelent egy ember, aki nem kívülről jött, hanem belülről, ismerte ezt a velejéig romlott, rothadó rendszert, a működését, a gyenge pontjait, és pontosan ez tette képessé arra, hogy elkezdje lebontani. Nem ugyanazokkal az eszközökkel, nem félelemmel és propagandával, hanem jelenléttel, kitartó emberi kapcsolódással, az országot járva, beszélgetve azokkal is, akikhez addig senki nem ment el, idősekkel, vidéki emberekkel, akiktől korábban krumplival vagy fenyegetéssel vették meg a szavazatot, és ő nem kihasználta őket, hanem meghallgatta, és megértette őket.
Valódi szakértelmet gyűjtött maga köré, nem gyerekkori barátokat a homokozóból előléptetve olyan szerepekbe, amelyeket alig értenek, nem lojalitás és bólogatás alapján kiválasztott embereket, akiknek nincs mélysége, sem olvasásban, sem beszédben, sem írásban nem jeleskedőket, nem olyanokat, akik egyik napról a másikra lettek gazdagabbak, mint egész királyi családok, hanem tudással, integritással és valódi vízióval rendelkező embereket.
És valami elkezdett elmozdulni, nem hirtelen, nem látványosan, hanem egy növekvő, még törékeny felismeréssel, hogy talán ez nincs örökre így, talán nem végleges, és a mozdulatból mozgalom, a mozgalomból párt lett, és a pártból valami, amit már majdnem elfelejtettünk felismerni: remény.
Látni lehetett az emberek szemében, hallani lehetett a beszélgetésekben, ahogy változnak, ahogy egyre többen kezdik másképp mondani ugyanazokat a dolgokat, ahogy a szemek először egyenként nyílnak ki, majd hullámokban, és ezzel együtt megjelent a bátorság is-valódi bátorság-rendőrök, katonák, informatikusok, a rendszerből érkezők léptek elő, megszegve a hallgatás szabályait, kimondva azt, amit addig mindenki érzett, de kevesen mertek hangosan kimondani: hogy egy maffiaállamban élünk.
És a remény – ahogy mindig, amikor végre utat talál magának – nem maradt sokáig csendes, düh lett belőle, és az a harag, ami évek megaláztatásából, félelméből, fuldoklásából és szenvedéséből épült fel, lassan kollektívvá vált, valamivé, amit már nem lehetett visszatartani.
És aztán múlt vasárnap történt valami, ami még most is valószerűtlennek tűnik, miközben leírom, mert legalábbis innen nézve úgy tűnik, mintha a világon először történt volna meg, hogy egy ilyen elnyomó rendszer nem erőszakkal, hanem demokratikus eszközökkel lett leváltva, szabad választásokon keresztül, pontosan azokkal az eszközökkel, amelyeket olyan sokáig üresítettek ki és manipuláltak, és mégis valahogyan egy elsöprő, történelmi győzelem félresöpörte.
Én és néhány barátom New Yorkban szavaztunk, a nagykövetségen, mindazzal a súllyal, amit magunkkal hoztunk, belepréselve egy kis zöld borítékot lobogtató, szimbolikus mozdulatba, és utána másnap egy étteremben gyűltünk össze—külföldön élő,de haza vágyakozó magyarok—és néztük az eredményeket, bámultuk a képernyőt, mintha csak eltűnne egy pislantásnyi, szemhunyásnyi idő alatt.
Nem hittük el, egyszerűen először nem hittük el. Frissítettünk, újranéztük, egymásra néztünk, szavak nélkül kérdezve, hogy ez most tényleg megtörténik-e, mert ha ennyi ideig éltél reménytelenségben, akkor a remény gyanús lesz, majdnem veszélyes.
És aztán egyszer csak megérkezett az érzés, mint egy lökéshullám, konkrétan felrobbantunk. Ordítottunk, sírtunk, nevettünk, teljesen kontroll nélkül, mintha valami ősi, visszatartott erő szakadt volna ki belőlünk, valami, amit tizenhat éven keresztül nyomtunk le, és aminek most már nem volt hová mennie, és nem is emlékszem pontosan, mit csináltam, csak töredékek maradtak meg, hangok, testek, az a nyers, kontrollálatlan öröm, és valahol közben eltörtem az ujjam—valójában két helyen is—és észre sem vettem. Csak később, amikor kimentem a mosdóba, és megláttam—kék volt, feldagadt, háromszor akkora, mint kellene—és volt egy szürreális pillanat, hogy úristen, mi történt, de egy törött ujj jelentéktelennek tűnt ahhoz képest, amit éppen átéltünk.
Utána meghallgattuk a leendő miniszterelnökünk beszédét, és minden újra elcsendesedett, de ez már nem az a csend volt, amit megszoktunk, nem az a csend, ami mögött mindig ott volt valami kimondatlan fenyegetés, hanem egy másik fajta csend, amikor valami végre utat talál magának, amikor a megkönnyebbülés elkezd visszatérni egy olyan helyre, amely már elfelejtette, milyen megkönnyebbülni, az pontosan milyen érzés is.
Ott álltunk, öleltük egymást, sírtunk, és csak ismételgettük, hogy nem hisszük el, nem hisszük el, és közben valahol mélyen már elkezdtük érezni, hogy talán mégis igaz. Az emberek az utcáról tapsoltak nekünk, odajöttek, megöleltek minket, megkóstolták a piros-fehér-zöld tortánkat, és mi ott ültünk, egyszerre hitetlenkedve és euforikusan.
Másnap hallgattam a nemzetközi reakciókat, Európa nyugodt, visszafogott hangját, az óvatos gratulációkat, és azt az érzést, hogy valami fontos történt, valami, ami túlmutat rajtunk, hogy ez a kicsi, gyönyörű hazánk talán visszatalál oda, ahová mindig is tartozott—Európa szívébe.
Hirtelen el tudtam képzelni, hogy valahol a világban újra egy asztalnál ülök, és azt mondom, hogy magyar vagyok, és nem lesz kínos csend és szemlesütés, hanem érdeklődés, tisztelet, talán újra egy kis szeretet.
Istenem, mennyire hiányzott ez az érzés, ez a fajta büszkeség, ami nem fáj.
Most innen nézem az országomat – még mindig távolról – és látom a budapesti utcákon hömpölygő tömeget, látom az arcokat, amiket valami világít meg belülről, amit már olyan rég nem láttam, látom a leendő egészségügyi minisztert, ahogy táncol, tényleg táncol, mintha a politika újra az életről szólhatna, nem a félelemről, és érzem, hogy bennem is megmozdul valami, ami évekig össze volt szorulva.
Még most is, ahogy ezt írom, valószerűtlennek érződik, mintha egy új valóság határait tapogatnám, nem tudva, meddig mehetek el, várva, hogy valami visszapattanjon, hogy jöjjenek a következmények, hogy az éjszaka megint hozzon valamit, ami mindent megváltoztat.
De az van, hogy lehet, hogy nem fog, ezúttal nem. Lehet, hogy mostantól tényleg lehet hangunk, lehet, hogy szabad gondolkodni, beszélni, nem egyetérteni, létezni, anélkül, hogy folyamatosan az ezzel járó kockázatokat számolnánk. Lehet, hogy mostantól nem kell attól félni, mit hoz az éjszaka.
Őszintén, még nem vagyok biztos benne, hogy elhiszem, de tizenhat év után először el tudok képzelni egy jövőt, ahol igen.
És újra és újra megnézem azt az ikonikus, kicsit abszurd táncot, mintha az ismétlés segítene elhinni, hogy ez tényleg megtörtént, bevésni az idegrendszerembe, mint ahogy a retinámba, hogy ez a verziója Magyarországnak most létezik, és egy ponton azon kapom magam, hogy a kutyámnak tanítom a mozdulatokat, együtt táncolunk ebben a kis New York-i térben, és beleakad a bekötözött ujjam, felszisszenek egy pillanatra, de nevetek, mert visszavisz oda, abba az étterembe, abba az őrült, euforikus pillanatba, amikor Magyarország újraírta a saját történetét, és mi még fel sem fogtuk, minek vagyunk a részesei, csak éreztük, ahogy kitör belőlünk, kontrollálatlanul, elsöprően.
Valójában ezt akartam, pontosan ezt, még ha nem is mertem kimondani- azt akartam, hogy újra számítson, hogy újra fájjon, hogy a hazám elérjen hozzám a távolságon át, hogy érezzem a hiányt, hogy külföldön élni ne csak megkönnyebbülés legyen, hanem áldozat is, hogy tudjam Magyarországot újra hiányolni.
És most hiányzik, Istenem, mennyire hiányzik, és szeretem, hogy van mit hiányolnom.
A honvágy végignyúlik ezen a nyolcezer kilométeren, és valahogy mindegyiket külön-külön érezni lehet, 8000 apró húzásként, amelyek visszafelé rántanak valamihez, amit szeretek, de nem érhetek el, nem léphetek bele, nem lehetek része úgy, ahogy hirtelen, kétségbeesetten szeretnék.
Április 13-án reggel felkeltem, kinyitottam a szemem, és vártam. Vártam azt a megszokott első pillanatot, azt a belém rögzült felismerést, ami tizenhat éve minden reggel az első boldog tudattalan másodpercek után rámszakadt, hogy igen, ez a valóság, készülj, ma túl kell élni még egy napot. De nem jött.
Vártam a következő szokásosat- azt a gyomorszűkítő érzést, amikor megnyitom a híreket, azt a reflexet, azt szinte már állandó szorongást, ami már a testem része volt, de az sem jött.Csak feküdtem ott, néztem a plafont, és nem értettem, mintha rossz életbe ébredtem volna. De aztán lassan, óvatosan, mintha valami törékeny dologhoz közelítenék, rájöttem: lehet, hogy mostantól ez lesz.Lehet, hogy nem kell attól félnem, mi történt az éjszaka. Lehet, hogy nem kell attól félnem, hogy az éj leple alatt megint elvettek valamit.
Lehet, hogy nem azzal telnek majd a következő heteim, hogy kétségbeesetten keresem a kiskapukat, hogy valahogy talpon maradjak, hogy próbálok alkalmazkodni valamihez, amit soha nem választottam.
Hallgatom ezt az új embert, ahogy beszél a sajtónak. Ő volt az egyetlen esélyünk, minden más ellenzék valóban működésképtelen volt az elmúlt tizenhat évben. Nem volt választásunk: bele kellett helyeznünk minden bizalmunkat, és most rebbenő szemmel figyeljük, ahogy viszi a reményünket, a szívünket, és legszívesebben megölelném, de miközben ölelem, azért oda is súgnám neki: ne rontsd el. El ne merd szúrni, Péter.
Pislogok, még nem értem, még nem merem elhinni, mintha nem érteném ennek az új világnak a szabályait, mintha várnám, hogy valaki kijavítson: nem, ezt félreértetted, nem így van, de nem jön senki.
És a zavartság és hitetlenség mellett ott van valami más is, ami tágul, növekszik bennem, és lassan kitölti azt a teret, ahol eddig a félelem volt. Tizenhat év fuldoklás után, azon kapom magam, hogy
Végre
Kapok
Levegőt
VEGEVANKICSI kuponkóddal 26% kedvezménnyel vásárolhatod meg a kurzusaimat ésn tanfolyamaimat, legyen szó endóról avgy félelemmentes autóvezetésről, ITT.
HU 
EN
Hagyj válaszolni