2007-ben történt, derült égből villámcsapásként, előtte soha semmi bajom nem volt. Egy reggel furán, kábán ébredtem, munkába menet a villamoson már szédültem, és nagyon görcsölt a hasam. Kapaszkodtam, aztán leültem, emlékszem, egy idősebb bácsika adta át nekem a helyet, annyira látszhatott rajtam, hogy nem vagyok jól. A villamosról még leszálltam, de a munkahelyemre már nem értem be,egy mentőben tértem magamhoz, amit, ahogy utólag megtudtam, a járókelők hívtak ki hozzám, amikor elájultam.
Azt hiszem, ez a klasszikus eset, mert a betegségem évei alatt sokszor találkoztam hasonló történettel: engem is ott fogtak a kórházban, vizsgált sebész, nőgyógyász, volt röntgen, ultrahang, vérvétel, vizeletvizsgálat. A nőgyógyász ultrahangon semmit sem látott, így az emelkedett gyulladásos értékek és az erős, enm múló jobb alhasi fájdalom miatt úgy döntöttek, vakbélgyulladás gyanúval sürgősséggel megoperálnak
Addigra már riasztottam az akkori páromat, és berohant édesanyám is, mondták nekik, egy fél óra és már tolnak is majd kifele a műtőből. Végül több mint három óra múlva kerültem csak elő, addigra már nagyon aggódtak, de senkiből semmilyen információt nem tudtak kicsikarni. Az orvos a műtét után elrobogott, csak annyit vetett oda a családomnak, hogy nem vakbél volt, de ha már így nekiláttak, kivették azt is, hogy nehogy egyszer később bajom legyen belőle.
A sürgősségiről a sebészeti osztályon lábadozhattam, az orvost, aki műtött, többé nem is láttam, be sem jött hozzám. Az osztályos orvosok szántak meg és mondták el a másnap reggeli viziten, hogy endometriózist talált a sebész, be is hívott nőgyógyászt a műtétre. Én azt sem tudtam, mi ez, sosem hallottam róla korábban, eléggé megijedtem, de nem volt idejük rám, nem mélyedtünk el a dologban két mondatnál hosszabban. Nálam volt a telefonom, lázas guglizásba kezdtem- bár ne tettem volna. Aznap éjjel végig zokogtam az éjszakát, még szerencse, hogy a mellettem fekvő nénike nagyrészt süket volt már, nem zavartam. Akkor szakadt rám minden az internetnek köszönhetően, hogy mi ez, mivel jár, hogy újra és újra kiújulhat, és hogy akár meddővé is tehet.
Néhány nappal később, kezemben egy zárójelentéssel, és azzal a tanáccsal, hogy keressek fel egy jó nőgyógyászt, elbocsájtottak.
Ami ezután következett, az is biztosan sokaknak ismerős: voltam vagy nyolc orvosnál, egyik ezt mondta, másik azt, volt, aki a zárójelentésemet figyelembe sem véve kitartott amellett, hogy nem lehetett endometriózisom, volt, aki tapogatás alapján érezni vélte, hogy maradt a hüvely és a végbél között egy csomó. Konklúziós megoldásnak kikötöttünk a fogamzásgátló tablettánál, mondván, ártani nem árthat- de ártott.
Fél év alatt híztam kilenc kilót, folyamatosan vérezgettem, barnáztam, szex után minden alkalommal vérezni kezdtem. Egyre gyakoribbak lettek a hasfájások is, pedig a műtét és a gyógyszer előtt soha nem volt semmilyen tünetem. Az életem egy abnormális hajszává kezdett változni, minden az állapotom körül forgott. Előtte beszélgettünk már gyermekvállalásról, de az akkori nem kedvezett ennek, a lelkiállapotom, a gyakori sírás, a szexhiány, a rosszkedv, a folyamatos ezen való „pörgés” megviselte a kapcsolatunkat. Egyre távolodtunk egymástól, a babaproject lekerült a napirendről, amit akkor nem is bántam: szexelni, aztán fájni, vérezni nem sok kedvem volt, a lombikot pedig a hormonok miatt el sem tudtam képzelni. A párom végül 3 év után, 2010 őszén mondta be az unalmast, novemberben költözött el, egy év múlva megházasodott. Nem hibáztatom, akkoriban én is nehezen viseltem el magamat. Fél évvel a válás után újabb laparoszkópiás műtét következett, ezúttal hólyagérintettséggel, katéterrel, visítva pisiléssel.
Ezután a második műtét után egy nagyon mélyrepülős időszak következett. Sokat voltam egyedül, a munkahelyemen átszervezések voltak, kevés volt a munka, haszontalannak éreztem magam, jó lett volna belemenekülni, de nem kértek a túlóráimból. Elhagytam magam, nem vagyok rá büszke, de volt olyan nap, amikor home office-t kértem, fel sem öltöztem, nem szóltam másik emberi lényhez. A makrobiotikát, a női tornát elhagytam, a gyógytornásznő leveleitől úgyis csak a hideg futkosott a hátamon. Előre vetítette nekem, hogy ha megeszem egy salátát, bele fogok halni, részletesen ecsetelte, hogyan fogok az oldalamon keresztül székelni, ha nem tartom az idióta diétát, amitől hiába voltam nonstop éhes, mégis tovább híztam, és cseppet sem lettem jobban.
A legjobb barátnőm egy ilyen pizsamás napomon tört rám, láthatóan elszörnyedt. Kitakarította a lakásomat- máig nem tudom, mi volt velem, de csak tehetetlenül ülve néztem, ahogy mos, tereget, porszívózik, szerintem talán megköszönni is elfelejtettem. A telefonjáról foglalt nekem egy időpontot hozzád ( Árvai Nóra pszichológus), és két hét múlva eljött értem, beültetett az autójába, és elfuvarozott a Tomoriba. ( a rendelő) Innentől pedig már ismered a történetet. Hat hónapig jártam pszichológushoz, ez a hat hónap felrázott, felnyitotta a szememet. Enélkül lehet, hogy még most is otthon fetrengenék csak a pizsamámban.
Nóra többek között azt is elmagyarázta, hogy az, amit most csinálok- a makrobiotika szöges ellentéte, a csoki és chips „diéta” finom borocskával esténként -egy jellegzetes reakció azoknál, akik megcsömörlöttek a csodadiétáktól, és csalódottságukban homlokegyenest az ellenkezőjét csinálják azután, hogy az előző nem jött be.
Sosem felejtem el, amikor arról beszélgettünk, hogy ugyanazt csinálom a kajálással is, mint a szüleimmel- nem tetszik a minta, amit tőlük kaptam, nem tetszik, ahogy volt, hát akkor száznyolcvan fokos fordulattal szembemegyek a kapott forgatókönyvekkel. Csakhogy ez nem szabadság- mondta- ez is egyfajta kényszer, a teljesen ellenkezőjét csinálni ugyanazon a spektrumon mozog, csak másik végén. De még ezer és ezer spektrum, ezer és ezer lehetőség van, és az igazi szabadság ezeknek a felfedezése. Az igazi felelősség nem egy minta lekövetése vagy a minta teljes meghazutolása, hanem a választás képessége a szemrevételezett lehetőségek közül.
Lassan magamra találtam, néhány hónap leforgása alatt kibontottam a szárnyaimat sportban, étkezésben, családi kapcsolatokban és párkapcsolati téren is. Megtaláltam a magam útját, ami magabiztossá és nyitottabbá tett. Abbamaradt a fájdalmas vizelés, elmaradtak a vérezgetések, végül kukában landolt a fogamzásgátló tabletta is. Ennek a történetnek már lassan öt éve lesz, most mégis laptopot ragadtam, hogy megírjam, mert szerettem volna megosztani másokkal is, hogy helyre lehet rázódni a leglehetetlenebbnek tűnő helyzetekből is.
Sportolok, tartok egy lightos, személyemre szabott endometriózis diétát, évente ellátogatok a nődokimhoz, aki évente közli, minden rendben van. Én is így érzem. Harmickilenc éves vagyok, a párommal másfél éve vagyunk együtt, két hónapja úgy döntöttünk, akár jöhet a baba is.
Nórinak igaza van abban, hogy amióta nem az endometriózisról szól az életem, kevesebbet olvasok, nem követem annyira a híreket, és ha nincs az ő felhívása, akkor valószínűleg én sem írom meg ezt a történetet sehova, semmilyen blogra, fórumra. Viszont most nagyon jó érzés, és örülök, hogy megtettem. Remélem, hogy eljut valaki olyanhoz, aki most mosolyog, ökölbe szorítja az ökélét és azt mondja: Na tudod mit, te Erika, hát ezt én is megcsinálom! 🙂
Molnár-Róth Erika
Leave a Reply