MOST VAN VÉGE

Mivel beteg a kisfiam, első ízben néztük otthonról, tv-ben a tüzijátékot. Tényleg gyönyörű volt, a fények, a zene és az egész kompozció, de feltűnt, hogy csupa negatív tartalmú,szomorú, busongó hangulatú verset játszottak be. Aztán a  Himnusz…küzdelem,bűnhődés, rabiga, balsors…Az egyetlen himusz, ami nem biztat, hanem őrlődik és önsajnál.  Tényleg igaz, sírva mulat a magyar…

Van körülöttünk egyfajta negatív aura, egy olyan kulturális közeg,amelybe belenőttünk, és amely beette magát az agyunk legmélyebb bugyraiba is. Minden fáj, minden nehéz, nincs kiút, nincs segítség.

Emiatt írok Neked kivételesen ezen az esős csütörtöki napon is. Mert kapom a kétségbeesett leveleket, elkeseredett telefonokat a betegektől, hogy ez is nehéz, az is nehéz, fáj, görcsöl, nem jön a baba, nincs meg a megoldás.

Igen, tudom, hogy nehéz. Én is végigcsináltam.

Vannak olyan napok, amikor legszívesebben ki sem kelnél az ágyból. Most  mégis arra biztatlak, hagyd abba az önsajnálatot,a kétségbeesést, mert nem vezet sehova.

Rázd meg magad, határozd el magad, lépj a tettek mezejére még ma! Mondd ki, akár hangosan: most van elegem a betegségből. MOST VAN VÉGE a tétlenségnek, az önsajnálatnak, a kétségbeesésnek. MOST VESZEM KEZEMBE A SORSOMAT!

MOST határozd el: MEGGYÓGYULOK!

Annak idején, 5 eü. kaparás, 3 laparoszkópiás és 1 nagyműtét,  következményes agyi trombózis után a kórházi ágyon fekve én is így tettem évekkel ezelőtt. Rájöttem, hogy rajtam kívül senki sem tudja a kialakult helyzetet megoldani. Emlékszem, nagy nehezen feltápászkodtam a ágyról, ellépegettem az ablakig, kinéztem…sütött a nap, csicseregtek a  madarak. Melengette az arcomat a napfény a koszos ablagüvegen keresztül.

Ott és akkor tettem egy elhatározást: nem várok többet másra. Nem lesz több műtét, nem lesz több gyógyszer, nem lesz több betegség. Megoldom én magam.

Ott álltam, gyengén, sápadtan, soványan, fél karommal esetlenül szorongattam az infúziós tasakomat, szánalmas látvány lehettem. De belül akkor először olyan erőt éreztem magamban, amilyet még soha. Először csak suttogtam, aztán meg odakiabáltam az üveg túloldalán kíváncsiskodó verébnek:

Ebből elég volt, ennek vége!Én meggyógyulok. 

És így is tettem. Most komolyan, ha nekem sikerült, neked miért ne menne? Te ráadásul már nem vagy egyedül, itt vagyok, itt az Endoblog segítek, segítünk.

Arra kérlek, ha már érzed magadban ezt az erőt, akkor azért, ha még nem, akkor azért: kezd el MA. MOST.

Ha tanácstalan vagy, merre indulj, mit tegyél, gyere el hozzám az irodába beszélgessünk, vagy csatlakozz egyhez a  remek női csoportjaink közül.

A legközelebbit a születésnapom után tartom közvetlenül. Ehhez azért is ragaszkodom, mert annak idején megfogadtam, ha fakulni is kezdenének is az emlékeim a betegségem idejéből, minden évben lesz egy nap, ami mindig eszembe juttatja majd, amit akkor átéltem, amit akkor tanultam. Ezért különösen kedves ünnep ez számomra,még akkor is, ha közben évről évre öregebb leszek:-)

.

Szeretettel:

Árvai Nóra

az Endoblog.hu szerzője

pszichológus, szakíró,
perinatális szaktanácsadó
contact@endoblog.hu