Kedves EndoBlogos Barátaim, most egy nagyon őszinte és mély írást szeretnék megosztani veletek.
Kérlek fogadjátok szeretettel egy kedves volt ügyfelem régebbi írását, akinek sokat jelent, hogy a személyes biztonsága érdekében apró változtatásokkal tűzdelt levele itt megjelenhet. Amit itt olvashattok, az egy speciális módszer, az el nem küldött levél technika, amelynek segítségével olyan emberekhez szólhatsz és kerülhetsz kapcsolatba, akikkel egyébként nem lenne lehetséges.
Felzaklató sorok következnek, saját felelősségre olvasd.
Ügyfelem, nevezzük Annának, azóta jobban van, és újra fut.
A férfinak, aki megerőszakolt
A mai napig szeretném azt hinni, hogy csak a képzeletem játszik velem. Hogy csak zaklatott vagyok, azért kelek szinte minden éjjel rettegve, remegve, hol zokogva, hol sikítva. Hogy amiről álmodok, az valójában nem történhetett meg, vagy legalábbis nem velem.
Éjszaka van és sötét. A fülemben maximális hangerőn dübörög a zene, ütemesen lépkedem, megszokott útvonalon. Általában mindig megérzem, ha valami rossz fog történni velem, vagy a szeretteimmel. Most nem éreztem semmit. Futottam, ezt két okból tettem, az egyik az erőnlétem, egészségem, fittségem, a másik az a tökéletes nyugalom, ami akkor szállt meg, amikor már hosszú kilométerek óta koptattam a talajt és azelőtt soha nem ismert, végtelem csend honolt a fejemben. Semmi, de tényleg semmi. Ezekért a ritka, értékes csendekért futottam. Amikor a világ békén hagyott, és én is békében voltam magammal és a világgal.
Ebben a békébe, ebbe a csendbe nyilallt bele. Először fel sem fogtam, hogy baj van, nem volt a forgatókönyveim között ilyesmi. Hirtelen, élesen nyilallt bele a testembe a fájdalom, nem volt még forrása sem, nem tudtam, honnan jön, csak azt tudtam hogy egyszerre volt tűzforró és jéghideg, és valahol a vállam, nyakam, fülem körül csúcsosodott ki, onnan szaladt a szám elé, onnan pördített vissza, és ott találtam magam, mint a filmeken, szemben egy férfival, akinek összeszűkült szemébe meredtem és hosszú másodpercek kellettek ahhoz, hogy rájöjjek, mi történik.
A mai napig erre emlékszem, arra a konkrét pillanatra, amikor rádöbbentem, hogy mi ez az egész. Az agyam mintha kvülről szemlélte volna az eseményeket, kikockásodott a kép, minden másodperc egy órának tűnt legalább és hiába történt minden villámgyorsan, valahogy volt időm mindent átgondolni. Megtámadtak, meg akarnak erőszakolni. A lehetséges megoldások pörögtek a fejemben, elfutni, de erősen tart, visszatámadni, ahogy tanultam annak idején, az érzékeny pontokra célozva, de kés van nála és a kés a torkomnak feszül. Forró és büdös alehellete, hideg a kés a bőrömön. Aztán persze beszélni, könyörögni, fenyegetőzni, kommunikálni, érvelni, kompenzálni pénzzel, iphonnal, ipoddal, minden módon próbáltam meggyőzni abban a néhány másodpercben, ami a rendelkezésemre állt.
Kiabálni- sehol senki, és csak felbőszítem, éreztem, hogy droghatás alatt van, nem akartam túl messzire menni és az életemet is kockára tenni. Egyértelművé tette számomra, mit akar, ha megteszem, szabadulok. A kislányomra gondoltam, aki tökéletesen egyedül maradna nélkülem, ha velem valami történne. A kislányomnak anya kell, ha meggyötört, ha meggyalázott anya is, de anya, élő, létező.
Szóval végül döntöttem, legyen. A testem persze megvétózta a racionális döntést, nem adta magát, a kezem ütött, a lábam rúgott, a körmöm kapart, a szám ordított, de hiába. Hiába.
Aztán leginkább a saját arcomra emlékszem. Üres, kemény tekintetemre, saját képmásomra az ő szemének tükrében, egy könnycseppnyi helyre zsúfolva. Emlékszem, hogy órákon át álltam a zuhany alatt és még mindig véresnek láttam a vizet, pedig már rég nem lehetett az. Négyszer vagy ötször kimostam a futóruhát, és még mindig mocskosnak láttam. Kidobtam. Emlékszem a nőgyógyászra, aki homlokát ráncolva kérdezi a vizsgálat után: Biztosan minden rendben van, hölgyem?
Azóta eltelt másfél év. A kislányomnak van anyukája. Szomorú anyukája, aki néha minden előzmény nélkül zokogásban tör ki, a kádban, a kocsiban vezetés közben, a postán sorban állva, a vacsorasztalnál vagy kutyasétáltatás közben. Anyukája, aki titkot őriz, és titkát dédelgetve néha a üres tekintettel a semmibe réved. Anyukája, akitől nincs többé nyugalma és csendje a futásban. Anyukája, aki edzőterembe jár, és már nem fut. Anyukája, aki ha néha néha éledő reményekkel megpróbálja, fehéredő ujjakkal szorítja a futópad szélét, aztán az edzőtermi wcben elbújva fuldokolva zokog.
Nem tudom, miért ezeket írtam le. Levelet kellett volna írnom, el nem küldött levelet a férfinak, aki megerőszakolt. Nem tudok mit üzenni neki. Nem tudok megbocsájtani, nem tudom elfelejteni soha. Azt érzem, ha újra látnám, nekimennék és meg tudnám fojtani. Mit mondhatnék ennek az embernek?
Elvetted az életem. Elvetted tőlem a futást. Elvetted tőlem a szerelmemet. Elvetted a testemet. Elvetted a békémet, elvetted a biztonságomat, és azóta azt keresem, és nincs, sehol sincs. De nem adom fel, talán egyszer még meglelem.
Páciensem azóta jobban van, és újra fut.:-)
Árvai Nóra
pszichológus, perinatális szaktanácsadó, szakíró,
Bejelentkezés, online időpont foglalás: www.endoblog.hu/eshop/booking
Leave a Reply