Első ízben nagyjából hét évvel ezelőtt, az első endometriózis műtétem után a kórházi ágyon fekve, véletlenül találkoztam Fejős Éva egyik könyvével, amikor egy barátomat megkértem, hozzon be valami olvasnivalót. A fordulatos történet azonnal kiragadott a szomorú valóságomból és segített feledtetni a fájdalmat, zord kórházi körülményeket. Másnap szegény exférjem kénytelen volt felvásárolni az akkori Fejős Éva összest, amelyeket szédítő tempóban faltam a regenerációs időszakban. Az élet aztán úgy hozta, hogy személyesen is megismerkedtünk Évával, és rögtön tudtam, hogy szeretném, ha nektek is mesélne várandósságáról, amit megtudtam, hogy babát vár. Fogadjátok tőle szeretettel most ezt a szemlyes hangvételű, őszinte vallomást megérzésekről, reményekről, tervekről, álmokról és gyerkmekáldásról.
Árvai Nóra: Hogy vagy?
Fejős Éva: Köszönöm, nagyon jól, semmi panaszom, nekem is furcsa, hogy a nap nagy részében úgy intézem a dolgaimat, vagy csak írok itthon, hogy nem is érzem, hogy babát várok (pedig hat hét múlva érkezik…). Inkább azt mondom, nem is megérzés volt, hogy lesz majd gyerekem, hanem hit, és ebben nagyjából megingathatatlan voltam. Az egész életemet segítette az az ábrándozás-álmodozás, amit ma már egyfajta meditációnak is tartok: gyerekkorom óta a mai napig rengetegszer magam elé képzeltem és képzelem, hogy megvalósulnak a vágyaim. Mintha filmet néznék: akkoriban a buszon, a suliban unalmas órán, aztán később értekezleteken, fürdés közben a kádban, futás közben…
űÉs sok nagy vágyam meg is valósult, sőt volt köztük, ami sokkal jobban sikerült, mint ahogy elképzeltem. Azt vettem észre, hogy azok nem valósultak meg, amelyekben nem tudtam vagy nem tudok eléggé hinni, nem tudom eléggé életszerűen magam elé képzelni őket. Persze az „ábrándozás” önmagában nem elég, ez biztos, de sokkal könnyebben tudok tenni olyasmiért, aminek magamban adok egy kis energiát, amit már nem tartok elképzelhetetlennek.
Á.N.: Hogy bánnak veled az orvosok és hogyan a média? Szembesülsz extra figyelemmel vagy elvárásokkal?
F.É.: Nem kaptam meg, hogy idős korban szülök, mert mindkét nőgyógyászom teljesen normális, ítélkezéstől mentes. Dr. Konc János tanár úr vitte végig a teljes meddőségi vizsgálatot és kezelést, dr. Lintner Ferenc tanár úr végzett rajtam laparoszkópos műtétet, és nála fog születni a baba. Mindketten látták a lehetőséget, amit én is éreztem, hogy megfoganhat a baba, és ki is tudom hordani, és mivel az orvosaimban nem volt kétség, így bennem sem maradt, és ez nagyon sokat jelentett és jelent ma is.
De fura dolog ez, mert amikor évekig vizsgálnak és kezelnek, és amikor ennyi mindenen keresztülmész egy (vagy két) orvossal, akkor egészen természetes, hogy úgy mész hozzájuk, mintha hazamennél. Úgyhogy én szinte hazajárok most is a Budai Meddőségi Centrumba Konc tanár úrhoz (pedig már nem hozzá kell járnom, de ha arra visz az utam, biztosan beugrom), aki mindvégig hitt a sikerben és nem volt kérdés, hogy összejön-e a baba, és ugyanígy „hazamegyek” Lintner tanár úrhoz, aki a terhesgondozást végzi.
A médiában nagyon sokan hasonló helyzetben vannak ám, mint én. Nagyon sok újságíró kérdezgetett, aki bőven negyven felett jár, és miután lefutottuk a kötelező köröket, vége lett a hivatalos beszélgetésnek, arról meséltek, hogy ők is követnék a példámat. Vagy azért, mert szeretnének még egy gyereket, vagy ebben a stresszes és rohanó szakmában nincs még gyerekük; ennek, tudod pontosan, rengeteg oka lehet. Szóval a kollégáim sem ítélkeznek, volt, aki azzal hívott, hogy felébresztettem benne a reményt.
De ezzel nemcsak az újságírók vannak így, hanem nagyon sok olvasóm, akiknél ilyen-olyan okból késik a gyermekáldás, és akiket esetleg a környezetük furcsán nézne, ha megemlítenék, hogy negyven, sőt negyvenöt fölött szeretnének gyereket. Közülük sokan reményt kapnak abból, hogy elmeséltem, min mentem keresztül. Mostanában naponta többször megállítanak az utcán, a drogériában, a közértben olyan negyven körüli, feletti nők, akik elmesélik, hogy megbeszélték a párjukkal: újra elmennek meddőségi specialistához, vállalva a kezelést vagy a lombikbébiprogramot, ha szükséges, mert erőt kaptak a terhességemről olvasva.
Á.N.:. Milyen anya leszel szerinted? Hogyan látod magadat szülőként?
F.É.:Hű, nem tudom, csak remélem, hogy jó anya leszek, már most igyekszem a túlaggódásomat „kikezelni”, mert még a kutyáknál is túlaggódom egy egyszerű hasmenést is, szóval azért igyekszem változni, de nem tudom még, mi lesz. Most nagyon jó így, sokan mondják így a nyolcadik hónap kezdetén, hogy már annyira a kezükben tartanák a babát, én meg örülök ennek a hátralévő hat hétnek, amikor még ennyire „összenőve” élhetünk, aztán majd csak akkor tartanám a kezemben, amikor itt az ideje.
Á.N.: Hogyam kombinálod a hivatást a várandósságoddal?:-)
F.É.:Teljesen úgy élek, mint amikor nem vártam gyereket, leszámítva, hogy most nem futok. Bevallom, a futás azért nagyon hiányzik. Még csak nem is alszom többet, mint előtte, talán nyugodtabb vagyok, bár sosem voltam ideges típus. Csak most könnyebben legyintek dolgokra, szakmai ügyekre is, és valahogy ösztönösen semmin sem húzom fel magam.
Írom a jövő nyári megjelenésre tervezett regényemet, nemigen változott az életvitelem, nyilván ez annak is köszönhető, hogy egyelőre nincsenek terhességi panaszaim.
Á.N.: Hogy tervezel alkotni,dolgozni a babóval? Van elképzelésed?
F.É.:Van, persze, de szerintem rajta múlik majd, hogy mit szeretne, mit hagy majd… Mivel nem vagyok hétalvó, azt gondolom, bele fog férni az írás is az életembe, de majd meglátjuk, mik lesznek a kislányom igényei. Nyilván mindannyiunk élete változni fog, én azt gondolom, hogy a párommal és a babával mindhárman alkalmazkodni fogunk az új helyzethez, és kialakul majd az az állapot, amelyik mindhármunknak a legjobb és legideálisabb. 
Az Endoblog csapatának és olvasóinak nevében is jó egészséget és sok boldogságot kívánunk Éváéknak!
Árvai Nóra
pszichológus, perinatális szaktanácsadó, szakíró, táplálkozási tanácsadó
Bejelentkezés konzultációra ITT
Leave a Reply