Csütörtök éjjeltől a hétvégét az ágy és a mosdó között ingázva töltöttem, és nem azért, mert azt gondoltam, ez vicces, hanem mert nem akadt más választásom.
Sajnos 51-2 kilogrammos testsúlyom révén nagyon tartalékom nincsen, így általában a nagy ritkán elkapott, a családban csak kedvesen „hányós-fosós-odab@szós”-nak nevezett vírus pillanatok alatt le tud dönteni a lábamról.
Hajnalra sikerült 48 kilós, ráncossá aszalódott kiszáradt öregnénibőrű, cserepes ajkú zombivá változnom. Ilyenkor az ájulás elkerülése érdekében egy idő után, ha a Bolus adstringens, a Deadalon és a minikortyokban adagolt kóla már kudarcott vallott, akkor nem marad más, mint az infúzió. Levonszoltam tehát magam a háziorvosi ügyeletre, ahol nem volt orvos mert „kint volt terepen”. A
mikor még egy óra múlva sem volt az egyik nővérke megszánt, -vagy elege lett hogy állandóan cserélgetnie kellett a hányószacsit a kezemben- mondta, hogy annyira pocsékul festek, szerinte menjek át a kórház sürgősségi osztályára, itt van úgyis nem messze.
Mentem. (Bár ne tettem volna.) Ahogy megérkeztem, sűrű elnézéskérések közepette máris új hányósszacsit kértem.
Erre a mufurc betegfelvételes hangosan bekiabált valahova hátra: Itt van még egy bulikázónk, kellene még hányószacsi… „.
Valószínűleg azzal vágtam el magam alatt a fát, hogy itt nem kussoltam, hanem kikértem magamnak, udvariasan de határozottan, hogy nem bulikából jövök, hanem otthonról és az ügyeletről, és nem piától festek úgy, ahogy.
Felvették az adataimat, eltelt egy óra, két óra, változatlan állapotban, rémesen éreztem magam, de egy idő után bizony elfogyott a otthonról hozott papírzsepi muníció, így halkan odaosontam és kértem wcpapírt, ugyanis a betegmosdóban nem volt.
A választól majdnem lehidaltam, a kedves nővérke így felelt: „Mi vagyok én, jótékonysági szervezet? Miért nem hozott magával?”
Akkora már full gyenge voltam, nem voltam harcos kedvemben, és egy öreg néni megszánt a saját tizes csomag papírzsepijével, amivel kigazdálkodtam az estét. Eltelt egy újabb óra, félig ledőltem a váróban a padon, a táskámra hajtva a fejemet, ebben a pózban kevésbé éreztem a fájdalmat. Az ezt megelőző három órában a kutyának sem tűntem fel, hiába rókáztam tele x zacsit, de így, hogy ledőltem, máris kiszúrt a nővérke:
Miért fekszik le a padra ahol mások majd leülnek? -ripakodott rám.
Mondom, hogy mert rosszul vagyok, és egyébként is mint látja, a cipőm talpa a földön van, meg hát ahogy eddig elnéztem nem a tisztaság a legelső szempont itt, de ha már így beszélgetünk végre, ha volna olyan kedves, megmondaná-e, mikor tudok egy orvossal beszélni infúzió ügyben vagy egyáltalán?
Villant a szeme, térült-fordul, belémnyomott egy branült de úgy, hogy a könnyem is belecsordult pedig isten látja lelkemet, hát ex-endós vagyok én is, hányat elviseltem a karomban nevetve- rámmosolygott, mint egy keselyű, állított valamit a kütyün, aztán folydogálni kezdett a megváltó folyadék 3 óra hányós várakozás után.
Egy újabb órácska, csendesen csörgedező infúzióval, viszonylagos békében s nyugalomban. Sajnos hányószacsit nem tudtak már adni, az infúziós állványoz rögzítve meg meg nem nagyon tudtam időben ugrani ugye, így bizony történt egy kis baleset az SBO egyébként patyolattiszta padlójára, csak ezért oltottak le ismét megalázó módon, amúgy békében hagytak.
Amikor szóltam, hogy vége az infúziónak és a csőben a vérem folyik vissza- gondolom büntiből -csak odaszóltak, hogy van magánál fontosabb betegünk is, és nincs szabad orvos, majd megy valaki elzárni az infúziót.
Itt megint lehet hallgatnom kellett volna, ha jót akarok magamnak, mert ekkora már hajnali fél hét volt, a sürgősségi osztályon rajtam kívül egy darab beteg nem volt, és a nővérek és orvosok vígan beszélgettek, kávézgattak a pultnál.
Szóval valószínűleg úgy kellett volna tennem, mint aki ezt nem veszi észre, de az igazság harcosa lelkem csak szóra nyitotta a számat- Nincs szabad orvos- pillantottam a trécselőkre- tényleg?
No, gondolom emiatt, várattak várattak tovább, míg végül az egész szilikoncsőben a vérem folyt már vissza.
Ekkor nyomatékosabban szóltam, hogy ugyan zárja már el valaki légyszi, amire azt az odavetett választ kaptam hogy: Nem tudja elzárni magának???!!! De, igen. Elzártam-, mondtam, ex-endós vagyok, tudom hogyan kell a kis kék kallantyút tekerni, csak azt is tudom, hogy elvileg nem illik magamnak megoldani ezeket a dolgokat a sürgősségin.
Na, abban a pillanatban volt ordítás: hogy merek hozzányúlni, mit képzelek. Itt már kínomban csak röhögni tudtam. Szóltam, hogy akkor én saját felelősségre elmegyek.
Mondták, jó, de még újabb másfél órás tortúra volt, mire került valaki, aki kivette a branült a kezemből. A várakozás alatt jött egy aggodó üzenet a páromtól, aki otthon maradt a kutyákkal, hogy mi újság, jövök-e már, élek-e. Küldtem neki egy szelfit az elgyötört fejemről, hadd lássa, élek. Na, ha kell jó tipp, hogyan akarjanak minél gyorsabban hazapaterolni a kórházból, hát íme, itt van: vegyél elő egy telefont és fényképezz.
Azt a pánikot, ami ott kitört, hirtelen került pattogó nővér, biztonsági őr, és az éjszaka folyamán először láss csodát, még orvost is láttam!
Tilos a kórházban kamerázni. Hát mondom, oké, én egy képet csináltam az arcomról, nem látszik hol vagyok, ez van, kövezzenek meg érte. Nem viccelek,két hányás között még komolyan azzal küzdöttem, hogy megakadályozzam, hogy elvegyék a telefonomat. Nem adtam ki a kezemből, s nem is mutattam meg neki a fényképeket, hiába volt a nagy dráma. Magánjellegű dolog, úgy gondolom. Mondták, akkor rendőrt hívnak. Mondtam, hogy bizony, hívjanak is, de nagyon gyorsan. Persze nem hívtak.
De aztán már gyorsan kikerült a branül a kezemből, mehettem isten hírével. Mondom, mit kell aláírni h saját felelősségre távozom. A betegfelvételes nővérke kaján vigyorral odasúgta, hogy semmit: az orvosi vizsgálatig el sem jutottam, az elmúlt öt és fél óra arra nem volt számára elegendő, hogy felvigyen a rendszerbe. Szóval, hivatalosan ott sem voltam.
Meséltem otthon a páromnak a történteket, le volt döbbenve. Isten tudja, hanyadszor volt ledöbbenve, mióta ideköltözött Franciaországból. Emlékeszem az arcára, amikor először látogattuk haldokló nagymamámat egy magyar kórházban. Ez valami vicc? -ezt kérdezte hitetlenkedve. Pedig még csak nem is a Jánosban voltunk!
Ledöbbent azon, hogyan működik az egészségügy, a várólistákon, a hálapénzen, azon, milyen minőségűek az ételek, a ruhák a boltokban, az utak, a tömegközlekedés, hogy milyen zaklatottak az emberek az utcán, mekkora az átlag magyar kereset, hogy hogyan úszhatja meg a halálos baleset okozását valaki, csak mert megfelelő barátai vannak, hogy hogyan lehetséges, hogy panzióba adunk két kutyát és az egyiket betegen, a másika súlyosan sérülten kapjuk vissza, hogyan lehetséges hogy lejárt szavatosságú sajtot árulnak a boltban, és megdöbbent még mennyi de mennyi mindenen!
Náluk másképpen mennek a dolgok, azt mondja. Amikor meglátogatom őket, én is rádöbbenek: b@sszus, tényleg lehet másként is. És olyankor fáj a szívem.
Most először fordult elő, hogy komolyan elgondolkodott, és megkérdezte, biztosan itt akarunk élni? Bárhova mehetünk. Tényleg itt? Miért?
Hat, igen, itt szeretnék élni, teljes szívemből. A barátaimért, a családomért, a pácienseimért, mindazokért, akik szeretnek és számítanak rám. Azért az érzésért, amit bárhol is járok a világban, bárhol is húzok futócipőt, sehol nem érzek, csak Budapesten, a rakparton róva a kilométereket. Van, hogy még a fülhallgatót is leveszem, annyira minden idegszálammal arra akarok koncentrálni, hogy milyen elképesztően gyönyörű ez a város.
Szóval, maradunk, egyelőre.
Csak nagyon, de nagyon szeretném, ha nem tennék ezt nekünk szinte lehetetlenné, ha ne kellene azt éreznem, hogy ostoba döntést hoztam a nagy hazafiságommal. Ha nem kellene azt éreznem, hogy hiába fizetek adót és tb-t mint a kisangyal, betegként az ellátásomat oldjam meg magam, mert a kiégett nővéreknek nincsen már kedvük dolgozni. (A cikk végén van egy javaslatom nekik!)
Szeretném, ha nem csak látszatmegoldások lennének. Emlékeztek, mekkora ribillió volt a körül, mennyit kell várnia egy fájdalmakkal küzdő endometriózis betegnek az államilag finanszírozott műtétjére? Emékeztek, hogy azóta minden fórumon, minden női magazinban az jön szembe, hogy hú, a női összefogás meghozta az eredményét, lerövidítették a listákat? Az igazság sajnos az, ahogy kedves pácienseimtől tudom, hogy egy bizonyos összeget átcsoportosítottak, így ameddig az tartott, addig valóban tudtak műtéteket előrébb hozni, de ez a forrás bizony véges, s Marika még mehet korábban a műtétjére, de Lujzika és az utána következők már sajnos nem.
Mi lesz Lujzikával, és azokkal, akik valamilyen okból lemaradtak a nagy megoldásról? Velük mi lesz?
Most egyelőre ezek az ötleteim vannak, hogy egy kicsit jobbá tegyük a dolgokat azon a kis egyéni szinten, ahol én működni tudok.
- Az endometriózis témája 8. éve a szívügyem, hivatásomban, egyéni konzultációimon, könyveimmel, csoportjaimmal és az Endobloggal is az érintetteknek szeretnék segíteni, hogy legyen más alternatíva is, ne csak a műtétre várakozás és az esztelen diétákba menekülés. Bejelentkezés konzultációra ITT.
- Kerülj minél kevesebbet kórházba! Ha lehet, ne kelljen az egészségügyre számítanod! Maradj egészséges! Ha beteg vagy, gyógyulj meg! :-)Ehhez minden segítséget megadunk a relaxációs és meditációs technikák elsajátítását segítő hanganyagainkkal, amelyeket ITT találsz
- Ha nem tudod, hogyan boldogulj, mit csinálj, miből élj meg, legyél talpraesett, és teremtsd meg magadnak azt a helyet, ahol szeretsz dolgozni, ahol hasznosnak érzed magadat, ahol értéket teremtesz, amit élvezel! Szívből ajánlom az EndoPower Vállalkozó Nőképző 8 plusz 1 hetes tanfolyamunkat, ahol megalkothatod álmaid munkahelyét. Ajánlom szeretettel figyelmedbe, mert krónikus betegséggel élve számtalan olyan erényt alakítottál már most ki magadban, amit vállalkozónőként sikerrel kamatoztathatsz majd. A képzésünk 2018 március 12-én indul. Kiégett SBO-s nővéreknek 30% kedvezmény!:-)))))
Nagyon szeretnék büszke lenni Magyarországra, szülőhazámra. Most egyenlőre azokra vagyok büszke benne, akik a nehezített pályán, lehetetlen körülmények között is elképesztően teljesítenek. Sportolóinkra. Feltalálóinkra. Kutatóinkra. Rátok, Endometriózis Harcosok!
Addig, amíg nincs változás, azért még lemondóan mondogathatjuk, hogy hát igen igen, de legalább szép. Ez már úgyis közmondás nálunk a családunkban. Csokira, a kiskamasz border colliera szoktuk gyakran mondani. Bepisilt a liftbe? Megrágta a kanapét? Nem hagyja aludni az agarat? Nem hagy aludni minket? Rángatja a pórázt mint az őrült? Széttépi a pihenődobozát, kiszökik, és vigyorogva vár minket a szófán heverészve? Hát igen, ő Csoki. De legalább szép.
Szeretettel ölel:
Leave a Reply