Futva önmagam felé

Mindig szerettem sportolni, gyerekkoromtól kezdve része volt az életemnek.

Végigkísérte a fiatalságomat és felnőtt koromat is ,megtapasztaltam a hobbi- és a versenysport oldalt, rengeteg élményt és sikereket köszönhettem mindennek. Futni azonban mindig is utáltam, végtlenül unalmasnak és fársztónak találtam.

Kung fusként a versenyidőszak előtti erőnléti edzéseken, edzőtáborokban bele akartam halni a kötelező körökbe, és bevallom, ott csaltam egy-egy métert, ahol tudtam.

A futás csak nem rég, alig egy év vált az kitörölhetetlenül az életem részévé.

Emlékszem, nagyon nehéz napom volt, egy nagyon szomorú történettel, sorssal foglalkoztunk a rendelőben, ami mélyen megérintett.  Ebédszünetem volt, de nem voltam éhes, kint ragyogott a nap, sétáli támadt kedvem. Fogtam a kutyát, és lementünk a közeli patak partjára. Az első igazi tavaszi napok voltak, az emberek kihasználtak a ragyogó napfényt, sokan voltak lent sétálni, kutyázni, kocogni, futni.

Leültem a parton a fűbe, Karma az ölembe kucorodott, és csak pihentünk és néztünk ki a fejünkből. Figyeltem az embereket, lopva lestem az arcukat, legtöbben gondterheltnek tűntek vagy telefonjaikba merültek.

Jó fél órja ülhettünk ott, amikor azon kaptam magam, hogy vágyakozva nézem a futókat. Békésnek és kiegyensúlyozottnak láttam őket, teljesen más volt a tekintetük a többiekéhez képest.

Sokan futás közben öntudatlanul is mosolyogtak. Volt közülük, aki valahányszor megtett egy újabb kört és elfutott mellettünk, ránk nevetett vagy egy pillanatra lelassított hogy megcirógassa Karmát, aki hasát süttetve hanyatt feküdt a fűben, lábai a levegőben, csak úgy sugárzott róla a mindfulness és a zen.

Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam és ahogy voltam farmerban, pólóban elkezdtem én is futni a kora tavaszi verőfényben, arccal a nap felé fordulva, néha lenyunyt szemmel vagy hunyorogva.  Karma vidáman szökdécselve követett, hol előreszaladt, hol lemaradt kicsit, élvezte a mozgást és a szabadságot. Ahogy én is. Fél óra múlva azért indultunk vissza a rendelőbe, mert le akartam zuhanyozni mielőtt a délutáni első páciensem megérkezik.  Energikus voltam és fókuszált.

A futás ettől a naptól kezdve lassan begyűrűzött az életembe. Először csak fél óra, csak 5 kilométer. Először csak egy  „na jó kell azért egy nem tescos” futócipő. Aztán, ahogy növeltem a távot, jött az itt fáj, ott fáj. A talpam,  térdem, a derekam. Nem adtam fel, hozzászoktattam a testem, hozzáedződtem. Külön polc alakult a gardróbszekrényemben az egyre szaporodó futócuccoknak. Átestem a kezdő futók össze bakiján. Volt, hogy az első hosszabb távok megtétele után hazaérve a cipőmmel együtt a teljes lábujjkörmömet is „levettem.”

Letettem a voksomat a futók örök vastag talp kontra mezitlábas élményt adó cipő- vitájában. (Csakis mezitlábas!) Életem első teljesített 10 kilométere után tükörbe néztem és azt mondtam magamnak: futó vagyok.

Mostmár futó vagyok. És aki egyszer futó lesz, az már amig él és mozdulni tud, mindig futó marad.



Rengeteget adott. Új élményeket, inspirációt, megnyugvást, látványosan alakuló szálkás combizmokat, az első szervezett tömeges futóverseny eufóriáját. Új barátokat. Sikerélményt, magabiztosságot, a saját magammal és a saját testemmel való kapcsolat új dimenzóját nyitotta meg előttem. Rájöttem, hogy ha azt akarom, hogy az agyam teljesen kiürüljön, az agyalás leálljon, a gondolatok megpihenjenek, csak futnom kell. Rájöttem, ha valami foglakoztat, és nem találok rá megoldást, félretehetem a problémát  a következő hosszú futás utánig.

Mert akkor valahogy, fogalmam sincs hogy, de valahogy – mindig felbukkan valami. A futás számomra katalizátor, amely hozzáférést biztosít a rejtett tartalékaimhoz, fizikális, mentális és spirituáis értelemben is.

 Először napi fél óra, aztán egy, aztán kettő.

Egy óra az egyik irányba, és egy a másikba, visszafelé. Ha szomorú vagyok, ha gondom van, futni megyek. Ha inspirációra, új ötletekre vágyom, futni megyek. Ha magányra, csendre vam szükségem,  futni megyek. Ha válaszok kellenek, futni megyek. Ha döntés előtt állok, futni megyek. A barátaim szoktak is mókázni vele: Nóri nem alszik a problémákra, ő fut rá egyet.

Persze, nem akarom túlidealizálni ezt a dolgot. Van, hogy nekem sincs kedvem elindulni edzeni. Előfordul, hogy a futásom leg embert próbálóbb része az a folyamat, amikor kikászálódom a számítógép elől, kimegyek az előszobába és  lehajolok, hogy felvegyem a futócipőt.  A varázslat azoban abban a pilanatban elkezdődik. ahogy  a talpamon érzem a cipőt és a talpam alatt patakmenti göcsörtös talajt. Tudom, hogy két-három kilométer, és már nem fogom megbánni, hogy nekiindultam.

Nehéz időszakon vagyok túl. Nyolc hónapja egy elrontott bölcsességfog húzás, benmaradt darabkák, arcüreg érintettség, fertőzés, antibioikumok, kiugró lázmenetek, szájsebészeti műtétek, csontgyulladás, felszálló fertőzés, arc-és homloküreg gyulladás, góc, fáradékonyság, gyengeség, szájzár, fogyás…  Hónapok óta nem tudtam egy „rendeset” futni, mert már másnap magas láz és erős fájdalom volt a „jutalma” a próbálkozásoknak. Annyira dühös voltam, és annyira hiányzott, hogy több alkalommal azon kaptam magam,  kutyasétáltatás közben irigykedve néztem a futókat és dühömbem sírtam. Én, akit életem 30 éve alatt még nem láttak sírni, most mentem a nyílt utcán és potyogtak a könnyeim.

Dühös voltam az orvosra, aki hibát követett el. Dühös voltam a futókra- nekik bezzeg lehet-  és a nem futókra- nekik lehete, akkor meg miért nem-. De legjobban magamra voltam dühös.  Mi ütött a testembe? Miért nem fogad szót?

Annyi mindent végigcsináltunk már együtt. Küzdöttem már az életemért az endometriózis okozta állapotban a kivérzés szélén. Feküdtem kórházban a hormonkezelések mellékhatásaként „besz@pott” sinus trombózissal élet halál között. Túléltem.

Rengeteget tanultam, rengeteget fejlődtem. Kialakítottam egy módszert amit nap mint nap sikert alkalmazok a krónikusan beteg nők gyógyulásának támogatatásban. És erre most… mit művel a testem? Mi történik? Nem kis meló volt helyretenni magamban a dolgokat.

Még most sem minden tökéletes, a kiírt FESS- műtét elkerülésére gyúrok. Nem akarom elkiabálni, de úgy néz ki jó uton járok. A  Belső Gyógyítommal való napi szintű -meglehetősen érzelemdús- komunikáció és egy végül szerencsére megtalált remek orvoscsapat lelkiismeretes munkájának hatására a szepszis elmúlt, most a kiújulást kell megelőzni és a frissen megtalalált stabilitást, egyensúlyt megőrizni.

És, ahogy az lenni szokott… az átélt nehézségek, fájdalmak tovább formáltak, tovább alakítottak rajtam  is és a módszereimen is. Igen, futó voltam, de inkább futóbolond, mint valódi futó. A sport hatására a testemre minr gépre tekintettem, azért adtam neki enni, és olyat, amitől gyorsan tud majd futni, és sokat. Azért sportoltam minden mást is, hogy a lefutott kilométereket jobban bírjam majd. Azért kényszerítettem magam aludni este korábban, hogy hajnali teljesítményem másnap maximális legyen. Mindent ennek rendeltem alá, és az, hogy én egészséges vagyok és a testem tökéletesen működik, természetessé vált, még azok után is, amely tapasztalatokon régen keresztülmentem.

Az, hogy a testemtől mindent elvárhatok anélkül, hogy regenerálódási, pihenési időt biztosítanék a számára,mindennapi rutinná vált.

Most újra futok. Egyelőre kevesebbet. lassabban mint rég. Odafigyelve magamra és a testem jelzéseire. Nem elégedetlenkedem egy lekocogott 7 kilométer után, hogy a p@csába, miért csak ennyi, miért lassabb, miért ez vagy az… hanem megdicsérem magam. Nehéz időkön vagyok túl, és máris futok. Ügyes vagyok,  erős vagyok.

Gyógyulok valamiből, amiből „műtét nélkül nem lehet kijönni.”, megint. És emiatt végtelenül, és minden nappal egyre jobban szeretem és tisztelem a testemet. Minden nap hálát adok neki. Mert képes rá, és mert csapat vagyunk. Megcsináljuk, megcsináltuk. Megint. Nem múlik el nap, hogy este elalvás előtt ne ez lenne az utolsó gondolatom: köszönöm. Köszönöm, te kis lefogyott, de napról napra erősödő, kajak kis test, köszönöm neked  ezt a mai napot.

Igazi futó lettem, mert nem félek akár nem futni sem már.

 Igazi futó lettem, mert ma már időt adok magamnak a pihenésre és regenerálódásra. Türelmet tanultam. Alázatot. Megtanultam, hogy a legnagyobb legyőzendő távolság nem egy félmaraton vagy egy maraton. A legnagyobb legyőzendő távolság számomra egykori  és leendő önmagam között van. És ezt a távot én futva fogom megtenni. Kocogva, futva, sprintelve, hullámhegyeken völgyeken át, lejtőn vagy hegymenetben, társakkal és egyedül, esőben, hóban, napsütésben, madárdalt hallgatva vagy a kedvenc zenémet, gyönyörködve a tájban, vagy félig lehunyt szemmel, de futva, egy életen át.

Ha kedvet kaptál, tarts velünk 2016. április 17-én vasárnap a  TELEKOM VIVICITTA-n, találkozzunk. Én most kicsit futok, egy kényelmes, laza 10 km-es távot. Mert most ez fér bele. És végtelenül boldog vagyok, hogy ott lehetek s együtt futhatok veletek. Viselj valami sárgát az endometriózis jelképeként, találkozzunk a rajtnál egy közös fotó erejéig és ajándékba kapsz tőlünk egy Endometriózis- én fogok nyerni- karkötőt.  Ez az ajánlat a Vivicittát követően a legközelebbi futóeseményen.  az Óbudai Futófesztiválon is áll, ahol a félmaratoni távot elfeleztük, és Kiss Norbert barátommal közösen futjuk le N&N 4 HEALTH csapatnéven. Várunk nagyon sok szeretettel Téged is, fuss, kocogj,  velünk vagy gyere drukkolni, számítunk Rád.

A cikk óta sok idő eltelt. Most, 2,5 év elteltével, 2018 októberében visszatekintve el tudom mondani, hogy szerencsére megúsztam a Fess-műtétet, csodámra jártak az orvosok és megint megkaptam, amit az endometriózis „elűnésekor” is a dokiktól: „Ilyen nincs, ez nem létezik. Kisasszony, ebből nem szokás műtét nélkül meggyógyulni.”  Hát, szeretek meglepetést okozni.

A testem azóta is a legjobb barátom.

A futás azóta is az egyik kedvenc hobbim. A következő esemény, amire felhívom a figyelmedet, biztosan a te szívedet is megdobogtatja majd, ugyanis az endometriózisra való figyelemfelhívásért futunk, 2018 november 18-án, Párizsban. EndoRun. Velünk tartasz? 🙂

Árvai Nóra

pszichológus, perinatális szaktanácsadó,

Leave a Reply

Your email address will not be published.

Kérem a legfrisebb kutatásokat, legfinomabb recepteket és jó híreket

minden kedden a levelesládámba!