Ezért lettem pszichológus

A hétvégén egyik legrégebbi barátném születésnapi buliján – Zsófi, ezúton kívánok még egyszer nagyon nagyon boldogat – a sok ismerős arc között felbukkant néhány idegen is.

Egyikükkel beszélgetésbe elegyedtünk, és lefutottok a szokásos állásinterjús köröket: És, Nóri, te mivel foglalkozol? Éppen egy csoportot tartottam aznap, ennek kapcsán pár mondatban összefoglaltam számára a hivatásom lényegét: pszichológusként olyan nőknek segítek, akik krónikus betegséggel vagy termékenységi zavarokkal küzdenek. És Nóri, te miért lettél pszichológus? – szögezte nekem a kérdést néhány tiszteletkör után Zsófi Jóbarátja. 

-Mert nem vettek fel nyomozónak. – válaszoltam zsigerből. -Viccelsz?-kérdezte.  Ki kellett ábrándítanom: nem vicc volt.

Én  tényleg nyomozó akartam lenni, végtelenül elszánt voltam. Bemagoltam az egész világ- és magyar történelmet, max pontos felvételit írtam, mehettem tovább a következő körbe. Soha előtte nem futottam, kihívásnak tűnt az öt kilométer terepen fél órán belül, de felkészültem rá, valamint fekve nyomtam, függeszkedtem, távol ugrottam.

Voltam motivációs teszten és pszichológiai alkalmasságin, egészségügyi szűréseken. Minden remekül ment. A napokig tartó procedúra legutolsó állomása volt a szemészeti viszgálat, ettől rövidlátóként egy kicsit tartottam ugyan, de mivel hónapokig szemtornáztam a felvételi előtt, diopotriákat javítottam a látásomon, és éjjel- nappal reszelt répát ettem mert azt olvastam hogy az jót tesz a szemnek, hát bizakodó voltam.

Nagyot koppantam.

Az utolsó utáni rostán kiestem, mert a piros és zöld pöttyök összeolvadása helyett hol egy piros, hol egy zöld pöttyöt láttam a gépben. Kiderült, nincs két szemes együttlátásom, csoda, hogy nem fáj a  fejem folyton, nem szédülök, és hogy nagyjából belátom a tereket…de nem hogy fegyveres szervhez nem mehetek el állományba.

A kamaszlány Nóri dédelgetett álmai egy pillanat alatt darabokra hullottak, és ő még csak le sem hajolt összesöprögetni a darabkákat. Emlékszem, csak ültem ott a székben, teljesen üresen, és képtelen voltam elképzelni, hogy akkor most hogyan tovább.

Aztán persze eltörött a mécses, még a doktornő is megszánt, vigasztalni próbált: írtam azért be azért mást is, van a második-harmadik helyen más egyetem, főiskola? Hátha felvesznek majd máshova.

Elhüppögtem, hogy ihihihigeeeeeeen, második a pszichó, harmadik a magyar szak, és pontszám alapján szakpárban kezdhetem el őket. A szemészorvos lelkendezett, hogy mekkora menő, akkor majd igazságügyi szakértő pszichológus leszek, és biztosan még találkozunk, de én vigasztalhatatlan voltam. (Egészen addig, míg a szüleim annyira megsajnáltak hogy kaptam egy macskát. Egy macska mkindenre gyógyír.)Azt hiszem az első fél évet durcásan végeztem el a pszichón.

 Aztán persze megszerettem. Mára már bebizonyosodott, hogy így volt jól, ahogy történt, és végül is csak profitáltam a dologból: kamaszként odafigyeltem az étkezésemre és a testmozgásra, az egészségemre, legalább két hétig emlékeztem a történelem nagy összefüggéseire, és azt is megtanultam, hogyan kezeljem, ha valami nem úgy alakul, ahogy elterveztem.

Sokan mondják, életünk nagy tragédiái, nehézségei gyakran terelnek minket az éppen legmegfelelőbb útra.

 Egyetértek.

Egy-két szervezetfejlesztős-önkeresős kitérőt tettem a pályám legelején, aztán szintén az élet maga terelt erre a szakterületre, amellyel ma is nap mint nap hivatásszerűen foglalkozom: a krónikus nőbetegek és termékenységi zavarokkal küzdők segítése felé. Azóta végül is nyomozok, csak nem egészen úgy, ahogy annak idején gondoltam. Egészen másfajta bűnösök után kutatok, egészen másféle okokat és összefüggéseket tárok fel, csak a munkám terepe más, nem utcákon, sikátorokban, elhagyatott gyártelepeken kutatok, hanem még mélyebbre merészkedem: az emberi lélek rejtelmeibe.

Hihetetlenül izgalmas, inspiráló munka ez, amit most már nem cserélnék el semmilyen egyenruhára, fegyverre, rendőrkutyára. Az én eszközeim, fegyvereim a szavak, az érintések, a csendek, a kérdések, a figyelem és őszinte odafordulás, és van négylábú nyomozótársam Karma, a terápiás- és kabalakutya.

Amikor pácienseimmel mi fülön csípünk egy ” tettest”, nem kattan a bilincs, nem folyik vér, talán csak könnyek, és nem vonul ki a híradó, csak mi öleljük meg egymást búcsúzva  a rendelő csendes falai között.

Így lettem én pszichológus, és nem nyomozó. Nem bánom.

Árvai Nóra

szakpszichológus, perinatális szaktanácsadó, szakíró

Bejelentkezés ITT

Leave a Reply

Your email address will not be published.

Kérem a legfrisebb kutatásokat, legfinomabb recepteket és jó híreket

minden kedden a levelesládámba!